: Egy piros blúz, az volna jó


„Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.

(Weöres Sándor: Örök pillanat)

13.07.18.vecseiFagyasztva szárított málna, az olyan szomorú, mintha elszállna belőle a lélek, pedig a müzli nagyon jó, benne a savanyú málnaszemek.

Kezdj bele valami régibe.

A málna adja az ívet, ívét az ilyesmi beszélgetésnek. Mindenki úgy ette, kivétel nincsen, azt mindenki úgy eszi egy időben, félig megpakolt műanyagpohár, másik fele cukor, ez a helyes arány. Nem veszünk össze, por vagy kristály, a vége sűrű massza lesz, arra fut ki az egész. Rögtön utána, a nagy ragadásra muszáj a paradicsomos kenyér, el is felejtetted, milyen, semmi más, mint kenyér, vaj, paradicsomkarika, durva szemcsés kősó a tetején.

A régi az újat hozza be, ezzel hintázom itt, az új megint a régit.

Az a gyerek leszólta a mi kősónkat. Azt mondta, náluk Pesten már ez nem divat, csak a finomított. Ő a kenyerére egyáltalán nem kér, ha nincs nekünk olyan. Télre már szerelmes voltam belé, mikor másodjára jött unokaöcsémhez. A víztorony tövébe vonultunk szánkózni, az volt a domb, a torony betontalpa, annyira sík vidék a miénk. Szoptuk a Kojak nyalókát, mindenkinek jutott kettő. Aztán másnap este, miután kivittük őt a vonathoz, órákig túrtuk a havat, mert csináltunk egy Gábor-dossziét, és kellett bele az eldobott pálcika emléknek, de nem lett meg.

Kerestem egy hajszálat a napokban, ha megvan, az ujjam köré csavarom, lebontom, tekergetem, dossziém nincsen, egy könyvbe teszem, amit már olvastam. Végignéztem a helyeket, ahol járt, elég lett volna tőle egyetlen hajszál.

Minek? Csupa múltbéli kacat.

Csak bajnak van a múlt, igazad van, a gyerekkor, az maradhat, de ne menjünk tovább. Ez ám a mutatvány, csináld meg, legyél az ember, akinek jövője nincs és multja sincs. Ki kell állni lazán, és énekelni legföljebb azt, hogy kecskebéka felmászott a fűzfára, zöld levelet hozott le a szájában, így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó. Egy piros blúz, az volna jó. A hajszálakat meg felejtsed el, mert láthatod, az istenek, a por, meg az idő, és ne keverd Weörest Pilinszkyvel.

Elfelejtem, persze. A cukorfalon túl nem akarok látni.

Ez nem olyan, mint a Cukor Kreml, falnak fal, de nincsen Marfusenyka a másik oldalon. Inkább a jéghez hasonlít, vagy drága zuhanyfülkéhez. Áttetsző, épp csak annyira, hogy körvonalakat láss, egy test kontúrját. Az arcán, hogy mi van, elkenik a gyűrődések, a cukor, a műanyag hullámai. Bohóckodik neked, olyan viccesen bólogat, homlokát veri a csempéhez.

Régiről, eléggé régiről beszélni veszélytelen.

Az a kislány a barátnőm volt, aki ezt játszotta, szinte ugyanezt, pont a fordítottját, úgy csinált, mintha valami fájna neki. Tudott direkt sírni, zokogni órák alatt, hogy kiengedjék. Aztán egyszer eljött hozzánk zsúrba, a fürdőszobában akadtam rá, mondtam, maradjuk egy kicsit. Először a csókolózásról akartam kérdezni, de beugrott, hogy jobban érdekel, vajon milyen, amikor valami tényleg fáj neki. Akkor nagyon lassan elkezdtem mesélni, mi történik a szüleivel, alig pár óra, és nem lesznek szülei.

Nem voltam elégedett, hogy sírni láttam, megcsókolom, ha szeretné. Helyette haza akart menni, anyám málnával kínálta meg, villával törte össze a szemeket.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük