Egy hete minden éjjel a hegyi kerítés mellett bolyongok álmomban. Korábban sosem emlékeztem az álmaimra. Most reggelről reggelre élesebben látom magam előtt a végeláthatatlan kerítést. A kis ajtót keresem, újra és újra, de nem találom.
Úgy indulok, mintha parancsot teljesítenék, akár egy normál munkanapon. Felkelek, felöltözöm, reggelizni megyek a kantinba. A főirodán átveszem a feladatomat: kiderül, hogy kiküldetésbe kell mennem, a kapun kívülre. Megkapom a menetlevelet, a benzinjegyet, a kocsikulcsot, és az aznapra szóló kapunyitó kártyát. Látom a borítékon, hogy este hét óráig szól a kilépési engedélyem. Késésében vagyok, a kantinban két beosztottam is feltartott valami ügyes-bajos dologgal. A kapunál viszont ellenőrzik majd, hánykor léptem ki, és tudják, mennyivel korábban vettem át a borítékot. Úgy döntök, hogy csak a kapun kívül nyitom majd ki a borítékot. Tankolni megyek. A kártyával kinyitom a kaput. Odakint hihetetlen boldogság fog el. Egészen más a levegő. Más az ég kékje, más az erdő zöldje is. Fogalmam sincs, mi ez. Gyerekkoromban éltem át utoljára hasonlót, amikor nagyapámmal kirándultam. Nagy sebességgel haladok, az úton senki nincs. Száguldok, egészen elkábulok.
Mire felocsúdok, már messze eltávolodtam a településünktől, a legmagasabb épületeket sem látom. Félreállok az út mellett. Vizelnem kell. Kiszállok az autóból, könnyítek magamon. Az ülésen ott hever a boríték. Összeszorul a mellkasom, lelkifurdalás önt el. Talán nem is erre kellett volna jönnöm! Hogy tehettem ilyet? Megrémülök. Hogyan számolok majd el a kilométerekkel?
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, szorosra húzom a nadrágszíjam, kiegyenesítem a derekam, kidüllesztem a mellkasom. Parancsra készen állok. Feltépem a borítékot, több papírlap is van benne. Kihúzom és széthajtom őket. Az egyik lapba belekap a szél, kitépi az ujjaim közül és messzire röpíti. Futok utána, de hiába, már csak egy távoli kis pont az ég kékjében.
Szorosan markolom a másik lapot, és megnézem: az útirány az. A parancsot vitte el a szél. Csak azt tudom meg, hová kell mennem: a hegyi kerítéshez. Térképet is kaptam. Elindulok, abban a reményben, hogy majd ott vár valaki, és megmondja, mi a feladatom. A gyönyörű tájon izgatottan és szorongva vezetek. Ki fogad a kerítésnél? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem tudom, mi a parancs?
Odaérek. Nincs senki ott, ahol az út a kerítéshez ér. Egyszerre eszembe jut a kis ajtó — talán azt kell kinyitnom? De hiszen ez tilos! De ha mégis? Körbemegyek az autóval. Legalább ötven kilométeres a kerítés, haladok mellette, nézelődöm. Egyes részeit benőtték a bokrok, az aljnövényzet. Ilyenkor kiszállok, gyalogolok, széthajtom az ágakat, keresek valamit vagy valakit, aki megmondja, miért vagyok itt, mi a teendőm. Izzadt vagyok, poros, az arcomat összekarcolták az ágak. Már délután van, és én még mindig a feladatomat keresem. Szomjas vagyok és éhes, de nincsen se inni- se ennivalóm. A kezem több helyen vérzik, lüktetnek a karcolásaim. Az egész testem sajog.
Hajnalban erre a sajgásra ébredek, kimerülten. Úgy indulok dolgozni, mint aki már ledolgozta a munkanapját. Csak kóválygok egész nap. Tegnapelőtt már a felettesem is észrevette. Pedig jobban tenném, ha óvatosabb lennék, mert a múlt havi földrengés után megingott a pozícióm. Nem reagáltam elég gyorsan a kialakult helyzetre, s megrovásban részesültem. Nem is csoda, hiszen teljesen elfoglalt az a rémisztő gondolat, hogy közöm lehet a történtekhez. Aztán meg attól tartottam, megőrültem, hiszen hogyan is lehetne köze egy valóságos földrengésnek ahhoz, amit álmomban tettem?
A helyzet azóta még rosszabb. Nem tudok koncentrálni és pihenni sem. Egész nap két dolog jár a fejemben. Az egyik: mi lehet a borítékban? Mi a feladatom? A másik: hol lehet az ajtó? Miért nem találom, ha egyszer már megtaláltam?
