Papp Máté: Az elbocsátott tutaj

Deák Botond: Zajló. PRAE.HU–Palimpszeszt, 2012

zajlo_boritoKeresetlen szavak, utcán heverő, találomra felemelt mondatok, zsebpiszkos gondolatok adják Deák Botond költészetének stilisztikai vázát, látszólag (rend)szertelenül és mindenféle emelkedettség nélkül. Mintha a Zajló elbeszélőjének köznapi szóhasználata, poétikai „pongyolasága” szándékosan távolodna el a bevett költői megszólalásmódoktól. Ezzel együtt számos lírai (prozodikus/motivikus) gesztusát a költészeti hagyományhoz, valamint a kortárs szerzőkhöz való kötődésként értékelhetjük. Sajátos mikrovilágában ezek a referenciális kapcsolatok mégis mellékesek, elidegeníthetőek lesznek, a költő önmagával folytatott, magányos magánbeszélgetése ugyanis elszakadni látszik az irodalmi (posztmodern) párbeszédtől. A lecsupaszított szövegek lebegő, (f)elmerülő emlékképeiből és töredékes, homályos történeteiből kirajzolódó életterek között egy magába zárkózó, ugyanakkor kitárulkozó jelenvalólét hasad szét:  „…mert az élet része a zajlás / rianással a szemeinkben.”

Deák élőbeszédszerű, monologikus nyelvezete sajátosan idomul ehhez a repedések mentén szerveződő, fragmentált, mégis egységre törekvő poétikához; az egyes darabok ugyanis valahol egymáshoz illeszthetőek, valamint a különálló jelenetek sem elidegeníthetetlenek egymástól. Ezt hivatott illusztrálni a befejező vers (advent az addiktológián) is, amely több — szintén a könyvben szereplő — szöveget olvaszt magába, vagy szóról szóra való, teljes terjedelmű átvétellel, vagy csak egy-egy költői kép kölcsönzésével, egy korábban elvetett metaforikus mag kibontásával. Ez a valószínűleg utólagos egységesítő gesztus mégsem „tesz pontot” a költemények végére, nem zárja le a lírai elbeszélést, inkább csak megpróbál összefüggéseket keresni az esetleges történések, a látszólag céltalanul zajló élet eseményei között; „most van egy kis időm rendbe rakni magamat” — szól a kötet kezdősora, amely szintén a rendszerezés igényét, a gondolatok helyes mederbe terelésének vágyát foglalja magában. Egyfajta önmegtisztításként is értelmezhetjük hát Deák írásmódját, amely az üresnek tűnő mindennapok valósághiányát igyekszik kitölteni, vagy legalábbis azt a látszatot kelteni, hogy ez a hiányérzet valahogy elviselhető: „képesnek kell lennem arra, hogy elviseljem / az itteni világot, mert ha nem, ügyefogyottá válok / az egész ügyben ez a kínzásigleszűkített / egyszerrekimondhatatlanvalósághiány / ami maga a valóság / na, ez az, ami kétségbe ejt” (42-es év) Vajon fellelhető-e ebben a világban a (valóságosnak tetsző) tények mögötti valóság? — kérdezhetnénk Rilkével illetve Pilinszkyvel egyszerre. Deák Botond költészete nem ad feleletet erre, a versek állandó agóniáján túl azonban sajátos, burkolt, ugyanakkor leplezetlen áhítat fejeződik ki, amely nemcsak a központi helyszínként megjelölt Budapestre vonatkoztatható, hanem a szerző félig leélt életének tiszta pillanataira is.

Elsősorban a nagyvárosi lét esszenciái (a kerületi emberek; közlekedés egy vasárnap; akik szembejönnek az utcán), a magánélet momentumai (a feleségem, ahogy telefonál; szerelem), egy útinapló jegyzetei (odessza 1–3) kerülnek felszínre Deák szabadon áramló, fesztelenül közvetlen, mégis szemérmesen távolságtartó szövegeiben. Az „Átok-város” természeti jelenségei, terei, szobrai, járművei különös fénytörésben, de azonnal felismerhetően idéződnek meg: a Duna, a Múzeumkert, a Józsefvárosi piac, a Szabadság-szobor, a 28-as, a 37-es vagy éppen a 2-es villamos. És persze maguk a jól ismert városlakók is ide tartoznak: kocogók, horgászok, szerelők, biztonsági őrök, hajléktalanok, költők, vizespalackos nők. A hozzájuk kapcsolódó reflexiók keserűen ironikus summázatai, rezignált kommentárjai mellett a korántsem idilli családi életképek bizonyos kinagyított részletei is megjelennek, összességében azonban a közösségi és az egyéni létezés, valamint a külső és a belső világ közötti egzisztenciális/ontológiai „repedés” lesz az, amelyen keresztül ráláthatunk a dolgokra, és aminek segítségével talán felfejthetjük az írások mélystruktúráját: a mindenkori emberi idegenség és leigázottság fájdalmas formáit, a magány magánvalóságát. „[…] mindenki egyedül van / egyes-egyedül, mint egy kátyú / vagy útgöröngy, amin jó sokáig áthajtanak / átlépnek, szitkozódnak, míg végül / végleg kijavítják / vagy egyszerűen csak betömik” (hideg van)

A Zajló verseinek, azt hiszem, nem költői megformáltságukban, artisztikumukban, hanem az egyszerű kimondás őszinte hangoltságában, tiszta bensőségességében van az erejük. A kísérletező, vissza-visszatérő szóösszevonások talán nem elég szuggesztívek (táviratgyűréshang, lélekrekötések, szívomafogamnap) az itt-ott felbukkanó szójátékok nem elég frappánsak (odessza / hogyissza), az intertextuális utalások nem elég kidolgozottak (lásd a verés Juhász Gyula-parafrázisát vagy a szerelők Petri-reminiszcenciáját), a versek mégsem vesztik el azt a szimpátiát ébresztő, nem tolakodó, de figyelemfelkeltő artikulációt, amely a belső önmegszólítás újabb és újabb irányait nyitja meg az elbeszélő illetve az olvasó előtt. Mert Deák „magánirodalma” valójában azt az úgynevezett belső embert szólítja meg, aki a megközelíthetetlen világtól (és saját külső, lakhatatlan létezésétől) távol keres menedéket: „irigylem az uszályokat / ők egy másik dimenzió / vagy hülye a kapitány vagy nem / de az uszály, mint önálló nemzet / halad országokon, viharokon, időjárásokon át / és valójában olyan mintha üres lenne” (mintha üres lenne). A világba vetett, valamint a bensővé tett önérzékelés és világészlelés tükörbe tört találkozása figyelhető meg jó pár versben, többek között a már korábban citált verés címűben is: „egy ember közelít / olyan Henry Fondásan a tükörből / hát igen, én vagyok, de tényleg / […] / benne vagyok minden elbaszott kanyarban / benne vagyok minden unalmas pillanatban / benne vagyok minden elment buszban / benne vagyok minden életképben, most / itt ebben is benne vagyok / ezt jól jegyezzétek meg”.

A sokszor felkeresett átmeneti menedék egyébként az öntudatlanságban, legtöbbször az alkohol bódulatában lesz megtalálható: „kétségkívül ilyen jó még nem volt / mint egy láthatatlan, érzéki falnak / ütközni az egész élet / labirintusában […]” (advent az addiktológián); „egy olyan megnyugtató pillanat / egy olyan állapot, amiben nem zavar / az épp abban a tömegben / közösségben lévő lét” (mintha üres lenne). Ady ős Kajánjának ironizált kifordítása jól illusztrálja és ellenpontozza ezt a szent kábulatot: „mondjuk Ősjózan, / riasztó embertípus / alig mer tükörbe nézni / le kell néznie azokat, akik isznak / a Józan a felügyelő, mindig bepillant / gúnyosan az alagsori borozóba / […] / a Józan ateista, a templomba sem jár / a Józan józansága egy végítélet” (józan). Az önsorsrontó/megvilágosító delíriumos élmények és emléktöredékek adják meg a Deák-féle költészet homályos derengését, melynek ködfátyla mögül egyszerre láthatjuk a dolgokat pofonegyszerűen szépnek és fejhasogatóan valótlannak: „innen még nem is láttam ezt a várost / más ez a fatörzs / pedig a busz aztán odavisz / ahol gyakran megfordulok azután / ott kezelnek engem alkoholizmusom okán / […] / s ahogy kilépek a kezelés után / az embereket is másként látom / egyedül én maradok magamnak / egy absztinens nap után / magamhoz orvosilag / egyáltalánnemközömbösen” (egy új útvonal).

Deák Botond Zajlója sajátos foglalatát adja a szerző széljegyzetelő, töredékesen építkező, magába forduló költői intenciójának. „[…] valaki itt jegyzi magában, ahogy a távolban zajlik” — írja Müllner András a kötet ajánlásában, és ezzel érzékletesen jelöli ki azt az egyre távolodó, eltűn(őd)ő költészeti irányt, ami ezeket az eszköztelen, önmagukat kiüresítő verseket jellemzi: „minden pillanat semmije emlék / közben hessegetsz, elgondolsz, aposztrofálsz / miközben a tutaj hátulról nézve / olyannyira elszenvedő, eltűnő létezés / hogy a folyó is semmibe veszi / amint eltűnik a kanyarban” (az elbocsátott tutaj). A bevezetésben emlegetett valósághiány tátongó ürességét a költészet nem képes teljesen betölteni, de egy-egy megörökített pillanat uszálya talán mégis hazatalálhat, az elbocsátott tutaj pedig feltűnhet a végtelennek tűnő rianás repedései mentén…

 

Megjelent a Műút 2013039-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük