Az antik orvostudomány első szövegei óta ismerjük a zseni és a melankólia, sőt az őrület közötti különös kapcsolatokat. Egyébiránt egy emberi lény fontosságát emberfölötti dimenziója adja, amely sugárzik róla, mihelyt átlépi, meghaladja, túlszárnyalja a határokat. Engem mindig jobban elbűvöltek az elme telei, mint nyarai. Márpedig az egészséges értelmet a nyilvánvaló őrülettől elválasztó leheletnyi zóna finom, akár a fénysugár. A szakadékok e geográfiája szavakban tárul elénk Hölderlinnél, Nietzschénél és Artaud-nál; színekben és erőszakos kromatikák fényeiben bontakozik ki van Gogh-nál; hallatja hangját Szkrjabinnál, főleg utolsó műveiben. A problémátlan élőlények e szűzföldjeit termékenyítik meg a forradalmak, amelyek megrázzák, megrendítik a vajúdó évszázadokat.
Tudjuk, hogy Szkrjabin misztikus és szocialista, Nietzsche hívő és szolipszista, megalomániás és egocentrikus, idealista és próféta. Nyomon követhetjük őt Oroszországban, Svájcban, Franciaországban és Itáliában. Ismerjük a napfény és a perzselő hőség iránti szenvedélyét, megszállott vonzalmát a fény és az izzás iránt, a színek hatása nyomán támadt elragadtatott önkívületét és elképzeljük, hogy e változatosan árnyalt önkívületek az emberi kezdeményezések kortársi tüzei nyomán lángoltak föl, vagy apokalipszisek testvéreiként, amelyek rendeltetése volt, hogy hamarosan fölemésszék a világot. Emlékszünk arra is, hogy Karácsonykor született és negyvenhárom év múlva Húsvétkor halt meg, egy kivételes és előjelekben gazdag élet után.
A szakadékok e geográfiájának egyik peremén találjuk a szenvedő, sebzett, a szinte elevenen megnyúzott embert a súlyos égést szenvedett lény sajgó, nyílt sebeivel: ő a nekikeseredett romantikus; a másik parton egy új nyelv feltalálója lakik, egy új, hallatlan hang megalkotója a szó etimológiai értelmében: itt találjuk a radikális kortársi formák előfutárát, azt az embert, aki végezni akar a tonalitással, Liszt Ferenccel, elsők között a Második Bécsi Iskola nemzedéke előtt.
Az elkínzott ember egy közönséges és banális, heveny vérmérgezést okozó szájfertőzéstől hal meg 1915 áprilisában. Ő, aki simogatásokban és csókokban átélhető zenéről álmodott! A feltalálót az 1917-es bolsevik forradalom ragadja el, amelynek gondja van rá, hogy a zenészeket triviális és illusztratív ideológiai vállalkozások kényszerével igázza le. Szkrjabint, aki méltó helyet érdemelt volna újítóként, a XX. századra jellemző atonalitás prófétájaként és ennek megfelelő stílusáért a történelem a háttérbe szorította, elfeledte és mellőzte. Új szókészlet! Minek? Megújított szintaxis! Ugyan mivégre? Ritka hangzatok, hangzó blokkok sorozatának megjelenése, tonális központok rétegzettsége! Miféle távlatokban? Dionüszoszi ritmika, hangzó vitalitás, képlékeny és komplex lírai anyag! Hát még mit nem!…
Rövid élete lehetővé tette neki, hogy majdnem — lényeges ez a „majdnem” — elérje az új partot, miután maga mögött hagyta a romantikus oldalt. Szkrjabin világteremtőként gondolkodik és komponál, magányos útját járva szenved és ihletetten dolgozik, állandóan az önkívület határán, szakadatlanul keresi, kutatja, kívánja ezt az önkívületi ihletettséget és követeli a zenétől antik, jövőbe látó hatalmát. A teozófia zavaros vízén hajózva van is miből merítenie anyagtalan, áttetsző, átlátszó hangjait, hangzó anyagait, éteri, megfoghatatlan kromatikáit, amelyeket újfent anyaggá változtatott, hogy biztosabban hagyhassa el e világot, beleolvadva zenei panteizmusa megvalósítása érdekében, ami lehetővé teszi neki a pitagoraszi lelkeknek ismerős szférák zöreje megközelítését.
Ha történetesen nem adott volna hitelt ennek az őrült szektának, ha megmaradt volna Nietzsche hitében, ami nagyon gyakran mind neki, mind pedig másoknak sajnos abban állt, hogy nagy műgonddal választották ki mellényük anyagát és ruhájuk szabását, akkor talán találkozott volna Dionüszosszal útja során, majd a Nietzsche szívének kedves disszonanciákkal, amelyek a holnap zenéjének szólnak és lényegileg az eltérésre, a tonalitás halálára, a harmóniák birodalmának végére épülnek, távolodva a világtól és túlzott lelkesedéssel ünneplik Apollót. De hát… Szkrjabin akkor hal meg, amikor Schönberg a Megdicsőült éjt írja. Enyhe borzongással gondolok a bécsi zeneszerző félbeszakadt karrierjére élete e pontján…
Szkrjabin hangszínköre
Zenéjének előadására föltalált egyfajta totális műalkotást, roppant konkrét konstrukciót, amely lehetővé tette neki a baudelaire-i és rimbaud-i kapcsolatok létrehozását. Színes hangokat igyekezett alkotni, azt akarta, hogy a színek fejezzék ki, beszéljék el a hangokat, fényklaviatúrákat talált fel és kromatikus vetületeket a harmóniamozgásokkal és az instrumentális lüktetéssel összhangban. A totális műalkotás, emlékeztet Nietzsche, valamint A tragédia születése tanulságai szintén újjáélesztenek egy civilizációt és az esztétika útján megadják üdvözülésének eszközeit. A halál és a politika másként döntött. Azóta súlyos csend nehezedik e prófétikus zenére, amelynek messiása testét és javait fölemésztette a lángoló egyediségekre éhező, falánk Történelem. Egy okkal több, hogy a rokonlélek szenvedélyével hallgassuk őt.
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Michel Onfray: L’Archipel des cometes, Grasset, Paris, 2001, 36–38.
