Lapis József: Üregszédület, értorkolat

(Kerber Balázs: Alszom rendszertelenül. JAK–PRAE.HU, 2014)

Az olvasó legelőször is gyanút fog, hogy valami átverés áldozata lett, zavartan hátrasandít a válla fölött, nincs-e valahol a szobában (metrón, vonatfülkében, strandon) kandi kamera. Lassan azonban egészséges mértékben megnyugszik, s hajlandó elfogadni érzékleteit valóságként: bizony, ízig-vérig lírával van dolgunk, a szó klasszikus értelmében. Ami meglepő, hogy milyen remekül működik.

Mégpedig azért, mert összességében Kerber versvilága mégis sokkal inkább kortárs, mint esztétista, inkább proaktív, mint rekreatív, üdítően más és korszerűen ismerős egyszerre. Úgy hozza vissza a Kosztolányi-féle modalitást a költészetbe, hogy nem kerüli meg (többek között) Keményt és Marnót. Egyetérthetünk Mohácsi Balázzsal, amikor úgy fogalmaz, hogy nehéz volna mást megnevezni a fiatalabb generáció tagjai közül, „aki ennyire bátran hagyatkozik rá a vershangzásra, engedi, sőt akarja a belső rímeket, finom, rímárnyékszerű összecsengéseket.”[1] A Kerber-versnek rendkívül erős a hangszövet-hatása — de ez nem egyszerűen a zeneiség eluralkodása, a ritmikai dimenzió felnagyítása. Fontos, hogy nála nem válnak szét a befogadásban érzéki és értelmi síkok — a jó költészetben így van ez: a forma–tartalom-szembeállítás nem elméleti alapon veszíti érvényét, hanem az olvasás gyakorlatában válik használhatatlanná, felfoghatatlanná. Egy-egy unikális kép a soron áthajló versmondatban áll elő, tudatosan spontán hangkoccanások eufóniájában, s közben azt is hallucináljuk, hogy mintha „valaki” beszélne (hol hozzánk, hol velünk, hol mintha elfordulva). A versszövetből nem evidens módon rajzolódik ki az arc, a személyesség-illúzió már-már reménytelenül rá van utalva a grammatikai jelölőkre (személyragok és -jelek), megtámogatva viszonyjelölő szavakkal, a perspektivikusságot megteremtő szemantikai (szem, fény, vesztés stb.) és logikai elemekkel. Ugyanakkor az esetek egy jó részében annyira meghatározó módon vannak jelen a nem (vagy nehezen) antropomorfizálható, a szubjektivitás keretei között alig megragadható költészeti hatásmechanizmusok, hogy az elbizonytalanítja a szöveg én-beszédként (vagy egyáltalán valamely beszélő megnyilatkozásaként) való érthetőségét. Ez ebben a versvilágban azért merül föl kérdésként, mert egy szinten a Kerber-költészet (s erről a dilemmáról az eddigi recepció is tanúságot tesz[2]) én-líraként látszik olvashatónak.

Kapcsolódó kérdés az is, hogy miben áll a kötet „álomszerűsége” — a különös képhasználatból, a gyakori hapaxokból (például a Hőnyelvek című versben: „Agyamba / hanyatlott a mozdulat; üregszédület, / egész kezem értorkolat.”) és bizonyos utalásokból ugyanis megképződik az az átfogó értelmezés, amely nemcsak tematikusan beszél a félálom, álmodozás, éber álom (stb.) jelenségeiről a beszélő állapotára vonatkoztatva, hanem az álom metaforájával hasznos módon látja leírhatónak a versek poétikai szerkezetét.[3] Azt hiszem azonban, hogy Kerber szóelrendezéseiben és trópusaiban általánosan nem a szürrealizmus képhasználata köszön vissza.[4] Varázsköpenye meglibben („tarka köpeny, a rojtok ráderesedtek”), s ujjmozdulatai nyomán eltűnik a különbség bűvészkedés és mágia között — találónak érzem azt, amit egyik interjújában megfogalmaz: ami érdekli, az „a világalkotás lehetősége a versek által, a világ összerakása, újrarendezése, magyarázatai.”[5] A katakretikus logika nála gyakorta nem pusztán szóképszinten érvényesül, hanem hajlamos a teljes szöveget behálózni. Ezért vagyok zavarban akkor, amikor reflexió, magyarázat, leírás jut szerző, kritikus, olvasó eszébe, mert ezek mind olyan kifejezések, melyek valami utánképzésére, (újra)előállítására vonatkoznak, miközben a (jobb) versek olvasását a „jamais vu” határozott érzése kíséri: sosem láttam még ilyet. Talán azért, mert olyannyira nem allegorikus szerkezetű ez a költészet. (Mégis, a Merülés a táncot és a testi érzékleteket poetizálja, a Fényszelő a látást kezdi el fel- és lebontani, több költeményben az utazás-bennelét válik nyelvi kísérletté.) Ami különös ugyanakkor, hogy mindez nem elsősorban idegenségtapasztalattal társul (ritkábban társul ezzel), nem hiányzik viszont belőle a gyönyör. Jó lett volna elkerülnöm az álomhasonlat bevonását, de jelen ponton mégsem tudom ezt megtenni: a versek olvasása talán analóg azzal, mint álomszerű állapotban lenni — utólagosan, vagy akár kívülről nézve különösnek (vagy épp fantasztikusnak) tetsző, ám benne lenni mindennél „valóságosabb”. Az álomban pontosan tudom, ki kicsoda (hogy ő — ő).

Érdemes kitérni ugyanakkor arra is, hogy ami a legjobb verseiben remekül szervesül és unikálisnak hat, az már a debütáns kötetben, ha nem is öles, de bátor léptekkel tart a modorrá merevülés felé. Azért beszélhetünk ilyen óvatlanul belső folyamatokról, mert az Alszom rendszertelenült nyugodtan nevezhetjük vaskosnak: elfogadva a — talán — archiváló szándékot, érdemes megjegyezni, hogy jó néhány feleslegesnek tetsző verset is találunk a könyvben. Nem méltányos ekként titulálni egyébként megbízható minőségű költeményeket, de ez a kötetérzet: bizonyos szövegek csak hígítják az anyagsűrűséget, s a költészeti technika gépiesen megszokottá válik. Más esetekben éppen a kikülönülés tesz ki kérdőjeleket, mint a prózaverseknél (bár az is igaz, hogy ha jobban megfigyeljük, a Falhoz szorít különbsége inkább a tördelésében, s kevésbé a ritmikájában van). Vannak a kötetben „ujjgyakorlatok”, mint a Téli hexameterek vagy a kínai versekre rájátszó Árnyjáték. Előfordul, hogy a hangzósság mintha túl lenne hajtva: erőltetettebb hatásúak vagy nem a megszokott módon finomak az alliterációk (Perszepolisz; Paplan), kattogni kezdenek a rímek, vagy ritkán ugyan, de pofonütésként ér egy rímpár (például a Kagylókban: széjjel — éjjel). Úgy érzem, hogy a ritmika és a hangzósság akkor működik a legjobban, amikor sikerült termékenyen kihasználni a soráthajlások adta szabálytalanabb belső dinamikát, és kevésbé monoton módon ülnek egymásra a versmondatok. Erre sok remek példát lehetne említeni, az egyik legszebb a Szövetelés című kiváló, shakespeare-i mottójú (valamelyes metapoétikus jelleggel is bíró) költemény, amely úgy szól, úgy áll elénk, ahogyan — ez volt az egyik elsőrendű olvasói tapasztalatom — a lírának történnie kell. Tökéletesnek érződik a mondatok röpülése, a szavak egymásra következése, izgalmasak és pezsdítőek a jelentések rétegződései. A történetesen nem egyes szám első személyű vers plasztikusan teszi beláthatóvá a líra nem elsősorban reprezentációs karakterét: „Teste még lepedőben, bár szemét lassan / kinyitja, és az ágy puhábban sodródva / halad; végtagjai, akár a szélben, akár / az ágyszélen, szétdobva hajlanak.”

„[F]eloldódni, elbomlani a szavakban” — olvassuk az Enzo a strandon című versben. Számomra Kerber Balázs kötetének egyik meghatározó élménye ez volt, s örömmel léptem bele egy másik világba. Megtapasztalni azt, hogy az élet nemcsak egy keskeny híd a szakadék fölött, hanem lehet egy séta „a mélység fölött egy keskeny stégen”, „forgalmas utcán, kirakatok közt, utcazenében”.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

_______________________________

[1] Mohácsi Balázs: Kék álmok, maszatos fény, Apokrif, 2014/4, 62.

[2] Például Harmath Artemisz gondolkodik el az alanyi líra használhatóságán, a címadó vers elemzéséhez fűzött széljegyzeteiben (H. A.: Alszom rendszertelenül, SzIF Online, 2015. 03. 13.). Herczeg Ákos pedig azt hangsúlyozza, hogy „az ént rögzíthetővé tevő, visszatérő alanyi perspektíva és a sajátos lamentáló modalitás nem teszi a versbeszédet önterápia-szerűvé, miközben a rezignált alaphangoltság képes érvényes esztétikai formációba rendeződni” (H. Á.: Az R-generáció, Parnasszus, 2015/2, 39.). Lásd még Mohácsi: i. m., 61.

[3] Harmath Artemisz idézett cikkében írja: „Többnyire jel és jelölt újrarendezésének lehetőségét, terét biztosítja az álom a versén, illetve más szubjektumok számára ebben a szövegben és sok másikban. Egy másfajta érzékelés metaforájaként és allegóriájaként is olvasható, persze, nem az összes versben.” Vigh Levente is releváns módon veszi végig kritikájában az alvás és álom kondícióinak poétikai érhetőségét (V. L.: „Elmosódsz, elmosódom?”, Eső, 2015/2).

[4] Molnár Illés egyéb izmusokat emleget kritikájában: „A Kerber-lírában a világ elemeire bomlik, színes foltokra, akár egy impresszionista festményen. Néhol még tovább, a kubizmusig és az absztrakt expresszionizmusig.” (M. I.: Külön bejáratok, Tiszatáj, 2015/6, 129)

[5] „A beszélőim akaratosak, ha nem is agresszívek” — Borsik Miklós beszélgetése Kerber Balázzsal, Kortárs Online, 2015. május 12.

2 Replies to “Üregszédület, értorkolat”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük