Ahol megállt


Elsőként Spurný esperes úrnak, akinek a szentmiséken ministráltam, elsőként neki akartam megvallani azt a vágyamat, hogy tetovált csónak legyen a mellkasomon, mert ő is Istenhez való kötődése jeléül vágatta le haját, tépetett ki egy olyan kis kört a feje búbján. És különben is csodálatos ember volt a Spurný esperes úr, állandóan abban a jellegzetes sziléziai tájszólásban beszélt, az esperes úr szerint Isten is így beszélt, ilyen sziléziai akcentussal, mert a mi esperesünk diskurálni szokott a Jóistennel, legalábbis így mennydörgött a szószékről, vasárnap mindig ezt mondta: „Spurný, Spurný, te tar bika, én tiszta báránykákat bíztam reád, te meg pálinkától részeg disznókat terelsz ide nekem a mennybe…” Egy ilyen esperes, gondoltam, ha egyszer így beszél, biztosan megáld majd, ha ministráns karingben letérdelek eléje, és így tárom szét magam előtt tartott tenyeremet és lehajtom a fejemet és szólok neki a tiszta csónakról. De az esperes úr sietett, ledobta vecsernyepalástját, ivott egy kis vermutot, az esperes úr soha nem ivott mást, csakis vermutot, még amikor halotti szentséget mentünk szolgáltatni, még olyankor is vinnem kellett a kosárban, a szentelt olaj és a kehelytányér mellett egy üveg vermutot… így aztán az esperes úr elment, én meg levettem a karinget, és amikor letérdeltem a tabernákulum elé, néztem a bazsarózsa és árvácska szirmok közül kiemelkedő arany Krisztust, és egyszerre csak láttam, hogy neki is szív van a mellkasára tetoválva, egy szúrós, csipkerózsatövisből való kerítéssel körülvett szív… És amikor kiürítettem azt a perselyt, amiben a templom felújítására gyűjtött adományok voltak, először elvettem egy ötkoronást, majd visszaraktam, de aztán mégiscsak végleg kölcsönvettem, abban a szent meggyőződésben, hogy vissza fogom adni, és mondtam is az arany Krisztusnak a sekrestyében: „Hitemre, becsületszavamra, csak kölcsön veszem…”, és mutattam az ötöst a Jézusnak, hogy lássa, nem veszek el többet. Gyakran beszélgettem így a Krisztussal, mert Istennel, azzal nem mertem, különösen azóta, hogy Farda, a paraszt, akiről az a szóbeszéd járta, hogy álló éjszakákon át veszekszik és ordibál az Istennel, az Isten meg ővele, szóval, hogy amikor ez a paraszt az utolsó kocsiforduló szénát vitte, éppen arra mentem hazafelé az iskolából, és vihar közeledett, a Farda ostorral ösztökélte a lovakat, hogy a száraz szénát még az égszakadás előtt föl lehessen rakni a padlásra, aztán a híd alatt szemerkélni kezdett, majd záporeső, felhőszakadás kerekedett, és a Farda tele marékkal dobálta a szénát föl a levegőbe, az égbe és ordított az Istennel: „Nesze, zabálj!” Az Isten pedig villámmal válaszolt, és a villám kettéhasította a nyárfát a folyóparti kőgátnál, reszkettek a lovak, és én is reszkettem, és a Hídhoz címzett vendéglő eresze alól kikandikáló vendégek térdre borultak, nem az Isten előtt, a villám illata kábította el őket, mert gömbvillám futott végig az utcán, a híd korlátján, mint tüzes kandúr.

Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő (részlet, Varga György fordítása)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük