Hazafelé tartottam,
hosszú éjszaka után.
A tanácskertnél vastag törzsű fa
feküdt az úttesten.
Mellé feküdtem, átkaroltam,
forgatni próbáltam, ölelkezve
gurulni vele a betonon.
Nehézkes volt,
tudattalanul visszautasító.
Akarta, hogy mozgassam,
de nem őszintén.
Az arcomat a kéregbe nyomtam.
Fájt. Üreget nem találtam a testén.
Akkor döntöttem úgy,
inkább csak
melléfekszem.
Majd csöndben figyeltük az eget,
egymás mellett elterülve a földön
a kora nyári másnapos reggelen.
Péter, kedves, ha valami furcsa véletlen folytán üresedés támadna, és senki se töltené be a fatörzs magasztos szerepét, szerény személyemet ajánlom; középszerű paramétereim jóeséllyel kiválóan szolgálnák a fatörzzsé lényegülést. Ha maga is furcsának találja, ahogy az éteren keresztül, fizikai valómmal bepötyögött beűim, mindenféle kacifántos utat bejárva megjelennek azon a képernyőn, amire most olyan furán bámul, ha kedves Péter is furcsának találja, hogy megmagyarázhatatlan útonmódon dolgok összekapcsolódnak, netalántán született fatalistának tetszik lenni, tudja, mi a dolga.
Egyébiránt, ne aggódjon, ha bántani akarnám, csak annyit hagytam volna itt, hogy a “vers jó volt”. 😉