Antal Balázs: sit down tragedy


każdego ranka od nowa trzeba się przedzierać
przez chłodną warstwę kamyków, martwą glinę, less,
by dotrzeć do żywego, ciepłego zalążka;
w południe nie powstaje już we mnie myśl,
że nie jest pożądane bym mówił, lecz abym milczał.

wiele pragnę: nawet gdy nabożnie poszukuję
nauk najwyższego poziomu, wielkiej formuły,
to moim ideałem jest swoisty kościelny chłód;
służy on jedynie jako środowisko dla namiętności
lecz się nie wtrąca, jak heisenbergowski obserwator,
który poprzez sam akt obserwacji zmienia
przedmiot swojego badania.

w takich chwilach mówią, że każda nowa wiara
struga czarty ze starych bogów —
chociaż ci już może zdążyli zmienić się w diabły.
„z twoich ust biorę twój wyrok;
ogarnęło mnie obrzydzenie na widok twoich uczynków,
kiedy dostrzegałeś je u innych” —
może tak powiedzieć ten, kto czuje wstręt do własnego tworu?
czasem oglądam wycięty z mojego przedramienia
zanurzony w formalinie kawałek skóry i uspokajam się,
a nawet staję się niemal sentymentalny;
to nieprawdopodobny romans,
nowa perspektywa dojrzewającej we mnie woli,
podczas gdy innych jedynie mami świat,
którego małostkowość widzę coraz ostrzej.

znów zbliża się burza piaskowa.
tylko silny sobie poradzi, natychmiast zwyciężając
— wcale nie uczyniono nas równymi.
dopiero w mroku chrystusa zrozumiałem, że bóg nas nienawidz
i.

Przekł.: Anna Butrym i Paweł Kozioł

sit down tragedy

minden reggel újra meg újra át kell törni
a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön,
hogy az eleven, meleg csírához elérjünk;
déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat,
hogy nem beszélnem, hallgatnom kívánatos.

nagyra vágyom; a legmagasabb szintű ismeretek,
a nagy képlet áhítatos keresése közben is csak
egy bizonyos templomi hűvösség az eszményem;
mindössze környezetül szolgál a szenvedélynek,
de nem avatkozik be, mint a heisenbergi szemlélő,
aki pusztán a megfigyelés tényével megváltoztatja
vizsgálata tárgyát.

mondják olykor, minden új vallás
ördögöket farag a régi istenekből —
ám akkorra már ördögökké is váltak talán.
„a saját szádból veszem az ítéletedet;
elfogott az undor a saját cselekedeteidtől,
amikor azokat másoktól láttad” —
szólhat így, aki saját teremtményétől iszonyodik?
néha megnézem a karomból kivágott,
formalinban ázó bőrdarabot, és megnyugszom,
sőt szinte szentimentálissá válok;
valószínűtlen egy románc ez,
a bennem érlelődő akarat új perspektívája,
miközben másokat csak elkábít a világ,
melynek kicsinyességét egyre világosabban látom.

porvihar közeleg ismét.
csak az erős boldogul, de azonnal hódít is
— dehogy teremtetettünk egyenlőnek.
csak krisztus sötétjében látom jól, isten gyűlöl minket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük