Valahogy mindig itt van március idusán, az ünnep meg a József-nap között. Mielőtt a meleget zsákban hoznák. Pár éve kezdett rendszeressé válni, hogy ilyentájban még egy utolsó nagy rohamot levezényel a tél. Vagy hát többnyire nem is az utolsót, hanem az egyetlen nagy téli vihart produkálja épp ekkor. Négy éve napokra elment az áram. A vége az lett, hogy hazavágta a kazánt. Ne is beszéljünk róla, remélem idén elmarad.
Jó lenne, ha viszont egyszer végre a lomtalanítást nem szalasztanám el, és mindent kipakolnék időben.
Bejárnám az udvart és felderíteném minden zegzugát.
A biciklisből kitenném a rossz bádogtepsit. Az elferdült hullahopp-karikát.
Felmásznék a padlásra. A rossz székekért. A slagg csörlős állványáért, amire soha semmit nem csévélek már fel. A több zsáknyi régi újsáért (nem, azt eltüzelem majd).
A garázsból kihordanám a lyukas locsolócsöveket, a rengeteg vödör felét. A befőttesüvegeket, amelyekben bepenészedett lekvár, jam, befőtt, becsinált, kicsinált várakozik, hogy a tisztesség kedvéért felbontsam és aztán majd elhányjam magam. Ahelyett, hogy csak úgy kidobnám. A kiszakadt gyerekmedencét.
A kisházamból a kimenekített játékokat, kifogyott filctollakat, papírjaim, dobozaim, kütyütartóim legalább felét.
A fás színből a dobozokat, rossz ládákat, a szerszámosból a kicsorbult, tönkrement, elhasznált régi szerszámokat.
A fás szín teraszáról a tavaly leszerelt monoblokkos budit, a tartályával együtt.
Kidobnám az udvarról a macska kosarát, a kutya betyárját.
Ám ha egyszer végre mindent kipakolnék, mintha én is utcára kerülnék, majd csak olyan lenne. Ezért aztán minden marad (a budi nem!).