: Álom


A repkénnyel befuttatott kis ajtó előtt álltam. Mindig tudtam, hogy egy napon rátalálok. A szívem zakatolt, a kezem reszketett. Gyerekkorom óta sóvárogtam a hegyiek világa után, azóta, mióta nagyapám először mesélt róla. Képeket is mutatott az ösvényről, mely odafentre vezetett. Ő maga egyszer járt ott. Akkoriban még lehetett oda látogatni, nagyapámat az egyik másod-unokatestvére hívta meg. Ma már az ilyen távoli rokonság mit sem számít, nem kaphatunk látogatási engedélyt.
Lenyomtam a kilincset. Az ajtó nehezen moccant, nyikorgott, majd résnyire kinyílt.
— Miért erre jössz, fiam, amerre a besurranó tolvajok próbálkoznak?
Már épp megtettem volna az első lépést befelé, de a lábam földbe gyökerezett. A hegyiek vezetője állt az ajtóban. Bársonyos, de mégis messze zengő, nyugodt baritonja szigort, sőt haragot rejtett.
— Nincs olyasmi, amit ne kérhetnél tőlem, csak válaszd az egyenes utat — folytatta Ő.
Egy szót sem tudtam kinyögni. El akartam mondani neki, hogy a világért sem csapnám be, hiszen rajongva tisztelem. Súlyos vétséget követtem el, éreztem kétségbeesve, engedélyt kellett volna kérnem, most már tudom. Látni akartam a világát, mielőtt újra találkozunk. De nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam. Ő lesújtóan, sőt szinte sajnálkozva nézett, és nem vesztegetett rám több időt: az ajtó nagy dörrenéssel becsapódott.
Beleremegett a föld is. A homlokomat a kőkerítésnek támasztva próbáltam megállni összecsukló lábamon. Minden elsötétült előttem. Hideg veríték csorgott a két lapockám között.

Időben keltem fel. Rögtön tudtam, hol vagyok, kiképeztek erre, villámgyorsan ébredek. A fürdőszobába siettem. Valami ködös képem maradt arról, hogy álmomban rosszat tettem, büntetést érdemelnék. Mosolyogva legyintettem a fogkefével, majd felvettem az egyenruhámat. Élére hajtottam az ágyneműt. Beleléptem a csizmámba, és szorosabbra húztam az övem, olyanra, ahogy a hegyiek vezetője viseli a sajátját.
Fontos napom lesz, a hegyről ismét delegáció érkezik. A múlt havi látogatás után ismét előléptettek: közvetlenül a vezetők mellé rendeltek. Bejárásra megyünk: a kerítéseket ellenőrzik.
Indultam volna reggelizni, amikor a házból kilépve e korai órához képest szokatlanul nagy tömeggel találtam magam szemben. Többen kiáltoztak, sírtak, letérdeltek, sőt, a hajukat tépték, mások ide-oda szaladgáltak.
— Kisebb földrengés volt — mondta a kantin bejáratánál a beosztottam, amikor magyarázatot kérve odaléptem hozzá —, a hálótermekben több emeletes ágy leszakadt, többen megsérültek, de senki nem súlyosan. Mindazonáltal az embereket nagyon felzaklatta. Főleg mert többen azt hitték, a hegyiek büntettek meg minket.
Rosszat sejtve néztem rá: hirtelen felrémlett előttem az álmomnak az a része is, amelyik fogmosás közben nem jutott az eszembe.
— Miért? — kérdeztem elszorult torokkal.
— Azt mondják, valaki az éjjel felfedezte a hegyre vezető ösvény kis ajtaját. Ki is nyitották.
— És? — nyögtem.
— Hát nem tudja? — próbálta csodálkozását leplezni a beosztottam. — Ezért büntetés jár. Úgy tartják, akár földrengés is lehet a vége.
Tekintetem, ahogy a kiképzésen tanultam, a zavarodott tömeg mozgását pásztázta, hogy a legapróbb jelre közbeléphessek. De közben egészen élesen láttam magam előtt a repkénnyel befuttatott kis ajtót. És újra éreztem, hogy megremeg a föld, ahogy nagy dörrenéssel becsapódik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük