Aki lelép a pirosnál, a környéken lakik,
aki csak erre jár, a zöldnél is körbenéz.
Egy elhaladó teherautó oldaláról család mosolyog,
olyan ütnivalón.
Ilyen ez, idiótán vigyorgunk nyolcötvenért óránként, hogy mások
tonhalkonzervet akarjanak venni bármi áron.
Érdekelne, kit tett eddig boldoggá
a tonhal, de hogy megkérdezzem
a nővéremtől, hogy vagy, az csak most jutott eszembe.
Jól.
Végtére is a rovarokkal ugyanaz a bajom,
mint az emberekkel: nem fogadnak szót.
Az mióta mondat, hogy bárki hozzám érhet
a beleegyezésem nélkül?
Felesleges balra-jobbra nézelődni,
ha szemből megindulnak.
De néha előzékenyen eleresztek egy-egy zöldet, hogy
ne kelljen a többieknek velem egyszerre lépniük.
Inkább feliratos járműveket keresek:
Tonhal.
Nem szeretem a páros számokat.
Miközben a páratlan oldalon várakozom,
rám repül két döglégy.
Megjelent a Műút 2017064-es számában
