nyomatékosítjuk, hogy mikor
az első áldozat előbújt, igenis
részvét és döbbenet volt bennünk.
Nevezd meg a tettest, mondtuk,
hogy példás büntetést róhassunk ki rá.
Mikor a második, harmadik, negyedik
áldozat is felfedte magát, azt mondtuk:
a probléma komolyabb, mint hittük.
Sőt, egy pillanatra felmerült, hogy
köztünk él a tettes.
Aztán megjött az ötödik, a hatodik,
a sokadik – rajzottak a fényre
a megvertek, megalázottak.
A végre-büszke gyengék.
De közülük már találkoztunk sokkal.
Persze, hogy találkoztunk:
ők lettek a többség.
Mikor már ők voltak a többség,
azt mondtuk: félreértettünk valamit.
Tehát azt, hogy áldozat,
ne szó szerint értsük.
Tehát ilyen kisebbségben lenni.
Mi, akiket megütnek, de felállunk,
mi, akik nem szeretünk se árulkodni,
se sírni, mi, akik visszaütünk –
most kisebbség vagyunk.
Csak azóta van bennünk gyűlölet és düh.
Burokban akartak élni,
és most mi élünk burokban.
Találkoztunk sokkal:
jól ismerjük egymást.
Tettesek vagytok ti is, mondják.
Ti nem vagytok áldozatok, mondjuk.
