Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.
A fűtetlen hálószoba, ahol norvég szokás szerint résnyire mindig nyitva tartottam az ablakot, az enyhébb idő miatt már nem várt olyan jéghidegen, mint egy mélyfagyasztó kamra. Mégis kellemes volt bevackolódni idősebb Knut Bolond hajdani ágyában a pehelypaplan alá, amely pillanatokon belül átvette a testem melegét. Még félálomban érzékeltem, hogy feldübörög a környék, és az ablak alatt a nyírfa úgy suhog, ostorszerűen úgy csapdos lelógó, elvékonyuló ágaival, mintha szélvihar cibálná. Még kikövetkeztettem, hogy az utóbbi huszonnégy óra legnagyobb jégomlása következhetett be a vízesésnél. De nem tudtam parancsolni az akaratomnak, hogy összeszedjem magam, és kimásszak az ágyból körülnézni. A rázkódó nyírfa után az ébrenlétből már nem emlékeztem semmire. Feltartóztathatatlanul elnyomott az álom.
*
Felhőtlenül tágas volt az égbolt. Delelt fölöttem az északi nap. A sugara rám tűzött. Visszacsillogott rólam, éreztem a forróságát magamon. Ha valahol lelassultam és szétterültem, átlangyosodtam tőle. Egyébként ahogy folytam, jéghideg maradtam. Keresztülhatolt rajtam a fény. Átvilágított. Majdnem ugyanolyan láthatatlanná lettem tőle, mint a levegő. Csak nehézkesebben mozogtam, nem szélként, hanem hullámokban. Sima kavicsok és moszat lepte nagy kövek hevertek alattam. A nagyobbján átbuktam, a kisebbjét megmozdítottam, az apraját arrébb sodortam. Néha vastagon ömlöttem, néha sekélyen folytam, dübörögtem, locsogtam, csörgedeztem.
Megéreztem egy halat. Egyetlen selymes mozdulattal meg is fogtam és el is eresztettem. Szorítottam a testét, miközben ő folyamatosan siklott és csúszott bennem, mint egy végeérhetetlen simogatás. Mámorító volt. A legelső hal után kitapintottam a másodikat. Aztán a harmadikat, majd a következőt, és még egyet, még egyet, még egyet. Számolatlanul siklottak, csúsztak bennem, én egyszerre fogtam és eresztettem őket. A simogatáson túl külön borzongató volt, hogy felfelé úsztak bennem. Nyomakodtak előre a folyásommal ellentétes irányban, kemény uszonycsapással nekem úsztak. Én ellenük feszültem, és meg is nyíltam nekik. De néha nem engedtem, ellenállhatatlanul szembe folytam velük a zuhogóknál. Ilyenkor erős csapással feldobták magukat. Amíg repültek a levegőben, a farokuszonyuk oldalt fordult, legyezőszerűen kitárult, csepegett ezüstlő, pöttyözött testükről a vizem. Meglassult folyással vártam őket a zuhogó fölött, ahol visszacsobbantak belém. Újra simogathattam őket. Az egyik ilyen zuhogónál a sekélyesben medve állt, tornyosuló, sötét alakként a mindent átható ragyogásban. Izgalmában busa fejét himbálta, ormótlan mancsát felemelve tartotta, villámos ütéssel kiemelte a repkedő haltestek közül valamelyiket, vagy csak a szájával kapott oda, és az egyikre ráharapott. Általában övé lett a zsákmány, ritkán vétette el. Néha azonban egy hajszálnyi hiányzott, hogy a medve és a hal mozdulata találkozzon, vagy ha találkozott is, nem volt elég gyilkos a medve érintése, a hal kicsúszott a karmok, a fogak közül, és épen vagy megsebezve visszahullott a hullámaimba.
Bármennyien voltak, százan, ezren, tízezren, minden halat külön éreztem, mindegyiket ismertem önmagában. Mégis az egyikük volt számomra a legfontosabb. Mindegyikük úszását követtem, de annak az egyetlenegynek minden uszonyrezdülése olyan hosszan és pontosan bennem maradt, mintha a vizem folyékony emlékezet lenne, és minden pillanatban lenyomatot vennék róla. Merev halpofáját láttam színről színre. Nem volt nevem, ahogy neki se, én hegyi folyó voltam, ő lazac a több tízezer lazac közül. De átjárt a sejtelem, hogy valamikor emberként egymásnak fogunk majd megszületni.
Amihez fel kellett úsznia minden zuhogón keresztül a születéséhez. Ahogy azon a zuhogón is át kellett jutnia, ahol a medve állt.
Amikor egy erős farokcsapással kidobja magát belőlem, éreztem a vizemben az ütést, úgy, mintha egy későbbi emberi szívdobbanás lett volna. Repült fölfelé, előre, át a köveken, a habzó víz fölött. El a medve nyitott pofája, lecsapó mancsa mellett. A medve lehelete végigáradt az oldalán, a tappancs recés bőre súrolta síkos, nyákos bőrét, de a karmok hegye nem karcolta meg. Sértetlenül csobbant vissza belém.
Azzal az érzéssel nyitottam ki a szemem, hogy Gréte megmenekült. Hogy a medve nem tett benne kárt, ami azt jelenti, hogy egészségesen fog a világra jönni. Nem betegedett meg a születése előtt. Mégsem lett Szinyakov-szindrómás.
Ez az ujjongó öröm eltartott néhány pillanatig, amíg fel nem ébredtem teljesen.
A hegyi folyóból apránként visszaváltoztam emberré, jéghideg vizemmel nem folytam szét az ágyban, hanem meleg emberi tagokkal hevertem a pehelypaplan alatt. Kitisztult fejemben a gondolat, hogy Gréte már régen, közel negyven évvel ezelőtt megszületett. Bár sikerült visszamennem a Kezdetek Kezdetéhez, de ott nem azt láttam, ami valójában megesett, hanem csak egy álomképet, amit a vágyam vetített elém. Arra, hogy utólagosan belenyúljon az ember a Kezdetek Kezdetén történtekbe, csak a nagyapám lett volna képes, vagy ő sem.
*
A reggeli lekvároskenyeremmel és a kávésbögrével a számítógéphez vonultam. Beütöttem a bolondvizeses2 jelszót, hogy elérjem az internetet, ami néhány másodperc alatt bejött. A telefonkönyvben kikerestem a bergeni ortopédklinika számát. Amikor felvették, kristiandsandi tájszólást beszélő, harmincas női hang szólt a telefonba, olyan, amilyet a nyelvkönyvemhez tartozó egyik cd-én hallottam legutoljára, még Norvégia felé vezetve apám öreg Opeljében.
— Jó reggelt! Aimé Billion vagyok, a kakashalmi házigondozói szolgálat segédápolója. Érdeklődöm, hogy Gréte Mundalt megműtötték-e már.
— Pillanat, keresem… Igen, tegnap este, de még az intenzívosztályon van.
— Meg tudod mondani, hogy hogyan sikerült a műtét?
— Kéred az osztályt?
— Igen, köszönöm.
— Szia.
— Szia.
Kicsöngött az osztályon. Megint egy kristiandsandi tájszólással beszélő női hang szólt bele, de az életkorban bizonytalan voltam.
— Jó reggelt! Gréte Mundal után érdeklődöm.
— Jó reggelt! Épp most voltam nála. Akarsz vele beszélni?
A torkomba gombóc gyűlt, nem tudtam válaszolni, csak egy nyögésre futotta. Amit a vonal másik végén beleegyezésnek vettek.
— Várj, odaviszem neki a telefont.
— Halló, Gréte Mundal vagyok… Kivel beszélek?
Gréte hangja mintha vastag függöny mögül szólt volna. Annyira más csengése volt, hogy ha nem mondta volna a nevét, azt hittem volna, hogy tévedés történt, és egy másik embert hallok. Csak az erős fjordvidéki akcentust nem lehetett összetéveszteni.
— Aimé vagyok — nyögtem ki. Olyan bizalmasan csengett a hangom, hogy elröstelltem magam.
— Billion, a házi gondozóktól — javítottam ki.
— Jaj de jó, hogy hívtál — ujjongott fel a hang kitisztulva, mintha elhúzták volna előle a függönyt. Egyértelműen felismertem Gréte hangszínét.
— Te voltál az utolsó gondolatom az altatás előtt.
Hosszú segédápolói praxisom alatt volt alkalmam megtapasztalni azoknak az altatásból felébredt embereknek az őszinteségét, akik a visszanyert tudat első világosságánál kertelés nélkül kimondják a számukra legfontosabbat. A gombóc éppen csak eloszlott a torkomban, amikor most a szívem kezdett vadul kalapálni.
— Én meg veled álmodtam.
— Feküdtem a műtőasztalon?
— Nem éppen. Úsztál…
— És?
— Megmenekültél.
— Jó hallani.
— Hogy sikerült a műtét?
— Bíztatnak.
Elfátyolosodott a hangja, de mintha az előbbinél vékonyabb függönyt húztak volna Gréte arca elé. Halk kuncogást hallottam a vonal másik végén.
— Nevetsz?
— Azt mondják, ha minden jól sikerül, és beválik a forgóprotézisem, bizonyos mozdulatoknál kattogni fogok.
Hallgattam, nem tudtam mit mondani.
— Nem vicces? — kérdezte.
— De, az.
