Turi Tímea: Kritikus tanulságok 7. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához

Mohácsi Balázs alapos és szigorú kritikát írt Parti Nagy Lajos Létbüfé című verseskönyvéről, Lapis József egy sor érdekes kérdést tett fel ennek kapcsán, Mohácsi válaszolt, Halmai Tamás és Bazsányi Sándor hozzászólt, Mohácsi újból válaszolt, Smid Róbert hozzászólt; amennyire meg tudom ítélni, itt tartunk most. A szerteágazó vita minden etapját érdeklődéssel figyeltem, a könyvvel pedig elfogult vagyok — hiszen az azt kiadó Magvetőben dolgozom (a Létbüfét egyébiránt Szegő János kollégám szerkesztette). Hat éve dolgozom a könyvkiadásban, és ez alatt az idő alatt mindig tartottam magam ahhoz, hogy a labdaszedő akkor se legyen szakkomentátor, ha régen akként kezdte; de azt hiszem, vannak kivételes esetek, és ez a mostani ilyen lehet. Közel sem a vita egészére, csak pár számomra fontos vágányára szeretnék reagálni.

„A Létbüfé olyan — jegyezzük meg: legalább tizenöt évvel ezelőtt kurrens — versbeszédet képviselve, működtetve jelent meg, amelynek egyáltalán nem kedvez a mostani közeg.” Mohácsi Balázs Létbüféről írt kritikája Madonna legutóbbi lemezeinek kritikáira emlékeztet. Szépen hozza a formáját, de hol van már a Like a Virgin úttörő jellege. Mohácsi írása azonban épp azért alkalmas egy mini-kritikavita kirobbantására, mert igen sok mindent elárul a mai fiatal versíró és -értelmező közösség értékválasztásairól (talán arról többet is, mint választott tárgyáról).

Jönnek az új komolyak

Az új komolyság transzcendens jelenség: még senki sem látta, de mindenkinek megvan róla a véleménye. Az én véleményem az, hogy akkor értjük meg, miért van rá igény, ha elfogadjuk, hogy az új komolyság nem a szövegek saját tulajdonsága, hanem az olvasásé. Nem csak arról van szó, hogy máshogy ír Varró Dániel és Krusovszky Dénes (hogy két ennyire szélsőséges példát említsek), hanem arról is, hogy alapvetően máshogy olvassuk őket. Máshogy és másért olvasunk ma, mint a Csipesszel a lángot szerzői. Könnyebb ma okosnak lenni: kételyünk a „puszta szövegjátékok” iránt világnézeti kétely is. A boldog, és mára békebelivé szelídülő kilencvenes években minden lehetőség adott volt a felszabadult, l’art pour l’art művészet éltetésére, túljutva a 2010-es évek derekán társadalmi tapasztalataink is megváltoztak, nem csupán a poétikaiak.

A „komolyság/komolytalanság; tartalom/forma; kiáltás/jel; antropológiai/areferenciális” (lásd Mohácsi tetszetős sormintáját) ellentéteinek a prózában is megvannak a maga megfelelői: ez lenne a szövegszerű/világszerű vagy anarratív/narratív kategóriák Szküllája és Kharübdisze (és most nem térek ki arra, hogy a dichotómiák miért félrevezetők, hiszen ha nem csinálnánk mesterséges kategóriákat, megmérni se tudnánk semmit). Azonban látnunk kell, hogy az új komolyság artikulálására elsősorban a kritikákban jelent meg az igény, az ingát ők lökik vissza, és a dichotómiák vakfoltjára eső életműveket viszonylagos kritikai értetlenség övezi: Bognár Péter szövegei például antropológiai (és nem areferenciális) posztmodernek, de sajnos viccesek, vagyis hogy is lehetnének új komolyak; Erdős Virág Másmilyen meséi (2003) pedig gyakorlatilag ugyanazt a — Mohácsi szavával — neoszürreális kép- és történetalkotást valósítják meg, amit Nemes Z. Márió később publikált szövegeiben úttörőnek gondolunk, igaz, akkor még nem volt meg hozzá a kellő elméleti keret.

Morális, empatikus

„Mi az, ami nem komoly? Megalkotunk egy szerencsétlen alakmást, aki ab ovo bénázik, és a szájába adunk hibás mondatokat. Amikor Dumpf Endre hatással van ránk, például nevetünk rajta, akkor nem a szöveg vagy PNL zsenialitásán nevetünk, hanem Dumpf bénázásán”, fogalmazza meg Mohácsi a fő problémáját. Azt hiszem, erre utalva mondja azt Halmai, hogy ez „végső soron ízlés dolga”. Én például nem tudom Dumpfot kinevetni, és ez szerintem nem csupán az értelmezői munka eredménye. Kontrollcsoportnak javasolnám Petrence Sándor verseinek olvasását, ahol már valóban sokkal kevesebb fogódzót ad a (beleértett) szerző az empatikus olvasásra. Dumpf horizontján túl nincs egy olyan klasszik megszólalás, amelyhez képest ő dilettáns lenne. S meg kell mondanom, az én olvasói tekintetemnek, amely maga is hajlamos az újkomoly, újtársadalmias, uram bocsá: feminista olvasatok keresésére, még kedves is az a koncepció, amely a klasszikus (értsd: anyanyelvi szinten beszélt) magyar irodalmi hagyományt idős urak szanatóriumaként jeleníti meg.

Idő, idő, idő

Az elmúlt években a kortárs magyar költészet a gyorsuló időé. Egyre fiatalabb szerzők egyre hamarabb publikálnak gyakran egyre vékonyabb verseskönyveket. Ezt egyszerre okozza a kiadók — erről hosszan tudnék mesélni — utánpótlás-keresési láza, és maguknak a fiataloknak a szempontjai — erről is tudnék mesélni —, a pályatársak által is szított türelmetlenség. Mindeközben — nagyon helyesen — a verseskönyvek kritikai visszhangjai gazdagok, gazdagabbak, mint a nagyobb munkával megközelíthető prózai vagy épp még több munkát igénylő világirodalmi kötetekénél (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gazdag kritika ugyanakkor ritkán tölt be valódi közvetítő funkciót, és nem is olvasnak többen verseket). Az elméleti keretek gyorsan váltakoznak, ám a költői életművek lassabban, öntörvényűbben és magukhoz következetesebben fejlődnek. Marno János vagy Tolnai Ottó nem kezdett el radikálisan máshogy írni, mikor a fiatalok generációi újra felfedezték őket maguknak, és Parti Nagy Lajos sem trendkövetésből ír most máshogy — vagy ugyanúgy —, mint tizenöt éve. Ha valamit, akkor ezt érdemes megőriznünk a kilencvenes évek derűjéből: nem minden megszólalás érvényes ugyanúgy, de nagyon sok megszólalás lehet érvényes.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.