Váró Kata Anna: Viszki szódával

Antal Nimród: A Viszkis, 2017

Ahogy a regényirodalom, úgy a 19. század végén született filmművészet is idejekorán elköteleződött a valós vagy fiktív bűnesetek és még inkább a hírhedt bűnözők mellett, elég csak az egyik legismertebb korai némafilmre, az 1903-ban készült A nagy vonatrablásra (The Great Train Robbery, rendezte: Edwin S. Porter) gondolni. A kitalált karakterek és cselekedeteik mellett megannyi megtörtént eseményen alapuló, de az alkotói fantázia által jócskán kiszínezett történet is napvilágot látott például a vadnyugat hírhedt bandavezéréről, Jesse Jamesről (legutóbb a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford/The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, r.: Andrew Dominik, 2007), az Ausztráliában népi hősként tisztelt banditáról, Ned Kellyről (pl. Ned Kelly, r.: Tony Richardson, 1970), a magyar betyárról, Rózsa Sándorról (pl. Rózsa Sándor, tévésorozat, r.: Szinetár Miklós, 1971) vagy éppen az 1963-as angliai „nagy vonatrablás” egyik elkövetőjéről, Ronald Christopher „Buster” Edwardsról (Buster, r.: David Green, 1988), és még hosszan lehetne sorolni.

A kilencvenes években Magyarországon számos bankot és pénzintézetet kifosztó „viszkis rabló” személyének kilétét még javában homály fedte, amikor a hazai média már népi hőst csinált a különböző parókákban és álruhákban fosztogató rablóból, akit hatalmas erőkkel keresett a rendőrség, és akivel kapcsolatban már akkor borítékolni lehetett, hogy bárkit fedjen is az álca, és bármi legyen is történetének végkimenetele, az ő cselekedeteit is könyvek és mozgóképek őrzik majd. Ambrus Attila fogságból való példátlan szökése még tovább táplálta a köré épített mítoszt, ahogy hányatott gyerekkorának részletei is, amelyeket ügyvédje hozott fel mentségére a tárgyalások során. 1999-ben már meg is jelent Ambrus története Én, a Whiskys címmel, amelyet javarészt Ambrus visszaemlékezései alapján jegyzett le P. Gál Judit, a nemzetközi hírnevet viszont Julian Rubinstein később magyarra is lefordított írása, A Viszkis rabló balladája (The Ballad of the Whiskey Robber, 2004) hozta meg Ambrus számára, illetve az Investigation Discovery csatorna Szökésben című dokumentumsorozatának egyik epizódjaként 2005-ben bemutatott film. Az Ambrus életét és rablásait feldolgozó nagyjátékfilmre azonban a letartóztatása után még majd két évtizedig várni kellett.

A rendszerváltás utáni magyar film első jelentős közönségsikerei között számon tartott Kontrollal (2003) berobbant, azóta Hollywoodban dolgozó (pl. Elhagyott szoba/Vacancy, 2007 vagy Ragadozók/Predators, 2010) Antal Nimródnál aligha lehetett volna alkalmasabb forgatókönyvíró-rendezőt találni a Viszkis kalandos életútjának és nem mellesleg a rendszerváltás utáni hazai viszonyoknak a bemutatására. Vagyis annak a rendszernek az ábrázolására, amely — legalábbis Antal forgatókönyve szerint — a bűn útjára terelte az Erdélyből átszökött Ambrust. Keretként az életét a Viszkis elfogására feltevő nyomozó (Schneider Zoltán) és az előzetesben lévő Ambrus (Szalay Bence) párbeszédei szolgálnak, hogy aztán visszatekintések sorából feltáruljon Ambrus erdélyi gyerekkora, az első csínytevései, majd a román nevelőintézet rideg világa, vakmerő szökése Magyarországra, a jégkorong iránti szeretete, a beilleszkedésre tett próbálkozásai és természetesen a szerelmi szál, no meg a rablások. Bár a Viszkis már korábban is egyfajta népi hősként élt a köztudatban, az Antal által írt forgatókönyv még inkább erősíti ezt, annak az árán is, hogy nemegyszer elferdíti a tényeket, ahogy azt az álomgyár „megtörtént események alapján” készült forgatókönyvei esetében is megszokhattunk. Így a magyar rabló története igazi hollywoodi köntöst kapott, jól bevált forgatókönyvsablonokkal, de nagyon is hazai, pontosabban közép-európai beágyazottsággal, ahogy azt a Kontrollban is láthattuk, bár ott a szereplőket körülvevő környezet ábrázolása annak minden túlzása és látszólagos abszurditása ellenére is életszerűbbre sikerült. Antal már a Kontrollban is megmutatta, hogyan képes az akció és a humor mögé felsorakoztatni a fővárosi hétköznapok jellegzetes figuráit, miliőjét és a korabeli magyar társadalmat érintő kérdéseket. A Viszkis esetében ezek az olyan jelenetekben érhetők leginkább tetten, mint Ambrus és a bevándorlási hivatal alkalmazottja (Szikszai Rémusz) között folytatott párbeszéd, a fásult mozibüfés (Keresztes Tamás) jelenete vagy a korrupt funkcionáriushoz, Miki bácsihoz (Csuja Imre) kapcsolódó epizódok.

Bármennyire is hollywoodi jellegű már maga az élet írta matéria is, pont a bevált műfaji-filmes cselekményvezetéstől válik sablonossá, illusztrált naplófeljegyzésnél alig többé, és ezáltal kissé lapossá az egykor az egész országot lázban tartó és sokak szimpátiáját kivívó rablóról készült mozgókép. Ambrus története, ahogy személyisége is, valójában sokkal ellentmondásosabb és számos olyan részlettel teli, amely aligha segítené a mítoszépítést, de ettől még izgalmasabb lenne az egész történet. Nem segítenek a helyzeten a nyomozó és Ambrus dialógusai sem, amelyek helyenként kifejezetten nehézkesek, bár még mindig jobbak, mint a teljesen érdektelenre sikeredett szerelmi szál. Sajnos mindkét esetben sok múlott a szereplőválasztáson is. Szalay Bence bár színészileg sokat beletesz a figurába, híján van Ambrus karizmájának, ami hatalmas vesztesége a filmnek. A rablások egyik katalizátora volt a jó családból származó, egyetemista Kata (Móga Piroska) és a Viszkis között kibontakozó szerelem és a lány szüleinek (Zsótér Sándor és Tóth Ildikó) való megfelelési vágy. Mógából és a viszonyból sajnos egyaránt hiányzik mindaz, ami ezt hihetővé tenné, a helyzetet egyedül a Kata szülei által adott családi vacsora, pontosabban Zsótér Sándor és Tóth Ildikó alakítása menti meg, amely viszont a két rutinos színésznek köszönhetően a film egyik legemlékezetesebb jelenete marad.

Antal Nimród legújabb filmjének erénye nem elsősorban a bevált tömegfilmes sémák rutinos kezelésében, hanem például az imént említett családi vacsora és más hasonló apróbb, de fontos momentumokban van, amelyek a Kontroll esetében és itt is némileg széttartóvá teszik az elbeszélést, de feledhetetlen pillanatokkal gazdagítják a nézőt. Antal filmje ezúttal is bővelkedik az utalásokban, intertextualitása figyelemreméltó és emlékezetes. Az Ambrus apját alakító Kaszás Gergő úgy ül a pálinkásüveg mellett, mintha egyenesen a színpadról, Székely Csaba szintén Erdélyben játszódó Bánya-trilógiájának valamelyik részéből emelték volna át. (Kaszás a Pinceszínházban látható a Bányavirágban, valamint a Szkéné színpadán a Bányavakságban és a Bányavízben.) A „20. századi Rózsa Sándor” történetéből nem hiányozhatott a már említett Rózsa Sándor című 1971-es tévésorozat címszereplője, Oszter Sándor sem, aki ezúttal a bankrablóknak ellenszegülő biztonsági őrt alakítja, és egy pillanat erejéig feltűnik a filmben maga a Viszkis is.

Antal már az első nagyjátékfilmjével is bizonyította, hogy ért az akciójelenetekhez, amit az azóta eltelt évtizedben Amerikában sikerült tovább csiszolnia, ennek köszönhetően látványos, a Hollywoodban szerzett rutint és a magyar kaszkadőrök munkáját egyaránt dicsérő autós és motoros üldözéseket láthatunk a filmben. Már a Kontrollnál is remek aláfestésként szolgált, ritmust és dinamikát adott a képeknek a Neo által kifejezetten a filmhez írt zene. A Viszkis esetében ismét a hazai elektronikus szcéna egyik képviselője, a méltán világhíres Yonderboi adja a soundtracket. Külön pikantériája a dolognak, hogy a külföldön sokáig ismertebb Yonderboi is a kilencvenes években kezdett bele az elektronikus zenélésbe, ezért nála aligha lehetett volna alkalmasabb zenészt találni a kilencvenes éveket megidéző alkotás zenei aláfestésére, és nem mellesleg ezáltal sikerült az alkotóknak elkerülniük azt a végtelenül agyonhasznált megoldást, hogy unalomig ismert korabeli slágerekkel vigyék vissza a nézőt az időben. Bár úgy tűnt, hogy a Kontroll képi világát és a hozzá kapcsolódó zene által teremtett harmóniát, amely az egész filmben következetesen végigvonul, eddig nem sikerült felülmúlni, Antal és Yonderboi most ismét még feljebb tolták maguk és mások előtt is a lécet.

Az operatőri munka, az akciójelenetek felvétele — gondolok itt elsősorban az előbb már említett motoros vagy autós üldözésekre —, valamint a kilencvenes évek képi világának a megidézése is komoly erénye a filmnek, bár szemfüles nézők sok olyan dolgot felfedezhetnek a képeken, amelyek kakukktojásként lógnak ki a múlt század legvégének miliőjéből. Az viszont mindenképp Antalnak és operatőrének, Szatmári Péternek a munkáját dicséri — utóbbi felelt 2017-ben a Magyar Filmalap által szintén kiemelt támogatásban részesült Kincsem (Herendi Gábor) képi világáért is —, hogy híven idézi fel a kilencvenes évek filmjeire jellemző tónusokat és színvilágot. A Viszkis egyúttal főhajtás a kor sztárrendezői előtt is, akiket annyiszor megidéztek már mások is több vagy kevesebb sikerrel. Antal mindenképp azokhoz tartozik, akik mértéktartóan és jól bánnak az idézetekkel, amelyek így, ha néha el is ütnek a film megszokott stílusától, mégis túlzásoktól mentesen simulnak A Viszkisbe. A parókában és napszemüvegben bankot rabolni induló Viszkis lassított léptei ugyanúgy idézik Tarantino Kutyaszorítójából (Reservoir Dogs, 1992) az étteremből kisétáló rablóbandát, mint Spike Jonze-nak a Beastie Boys egyik számához, a Sabotage-hoz készült, a 70-es évek népszerű zsarufilmjeit idéző/parodizáló videoklipjét, utóbbi esetben a pajesz, a paróka, a napszemüveg és a színvilág is stimmel. Az alsó kameraállásból vett, pisztollyal hadonászó két bankrabló mintha Guy Ritchie Blöffjének (Snatch, 2000) gyémántrablását idéznék, és még hosszan lehetne sorolni az utalásokat, vagy inkább főhajtásokat, amelyek helyenként A Viszkis stíljét fűszerezik.

Antal Nimród A Viszkis című filmje jól illeszkedik a Magyar Nemzeti Filmalap azon törekvésébe, hogy megpróbálja visszahódítani a magyar filmektől elpártolt hazai közönséget. Kétségtelenül profi kivitelezésű, lendületes és szórakoztató mozi A Viszkis, de ennél jóval több lett volna mind az alapanyagban, mind a karakterben. Hiába a karizmatikus rabló, kellőképp karizmatikus főszereplő híján így leginkább csak a kis epizódok és az epizódszerepekben feltűnő színészek teszik igazán emlékezetessé a történetet, és ha lehet még inkább unikálisan hazaivá a filmet, hogy itt például még a pár másodpercre feltűnő, a gyerek Ambrusra kikacsintó rendőr szerepében is olyan színész látható, mint Trill Zsolt. Az akciójelenetek kőkemény profizmusról árulkodnak, mégis a viszkis rabló történetét feldolgozó film csak néhány jelenetében tud túlmutatni Ambrus Attila átszínezett élettörténetének puszta illusztrálásán, igaz, ez a hiányérzet a sodró tempó és a remekbe szabott soundtrack miatt főként csak a film után jelentkezik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük