2018. április 10-én, a parlamenti választások utáni napon, a költészet napjának előestéjén hunyt el Birtalan Ferenc magyar költő. Második szívinfarktusa után, a Dél-pesti Kórházban érte a halál, életének hetvenharmadik évében.
Költői pályája három részre tagolódott. Költészetének megalapozása még a szocialista államberendezkedés idejére esett. A kilencvenes évek elejétől vagy tizenöt esztendőn át hallgatott, majd irodalmi visszatérése után életének hátralévő idejére esett költészetének kibontakoztatása.
Birtalan Ferenc tanult és kenyérkereső szakmáját tekintve lakatos volt, tizennégy éves korától 1987-es leszázalékolásáig lakatosként dolgozott. Valóban „munkásköltő” volt, amit a hivatalos irodalompolitika elvileg támogatott, és befogadói várakozásoknak is megfelelt. Költészetének volt valami szociológiai jellege, az 1980-as évek során sikerült hitelesen megszólalnia szakmáról, gyárról, ipari munkáról. Csillaga a rendszerváltásig mintha fölmenőben lett volna.
Akkor azután elbizonytalanodott a már ismertnek vélt világ, magánéleti, politikai és poétikai változások együttesen vezettek arra, hogy másfél évtizeden át ne írjon verset.
Nagy lélek volt, visszatérése után hatalmas munkatempóval dolgozott, 2006-tól haláláig tizenhét kötete jelent meg, és már készülőben volt a tizennyolcadik. Költészetét sikerült megújítania, a versnyelvet közelítenie az élőbeszédhez, és úgy tűnt föl, poétikailag képes lesz még egy ismételt megújulásra is.
Fiával, Birtalan Balázzsal egy gimnáziumba jártunk, összebarátkoztunk, bejáratos lettem hozzájuk, s így az egyik első igazi, felnőtt, élő költő, akit megismertem, Birtalan Ferenc lett. Kamaszkorom óta hordom magamban emlékezetes verseit, hadd idézzek néhányból — „Ha voltak lányok, ott senderedtek. / Perdülj ki, szép Merényi Zsóka!” (Mese egy utcáról). „Szerelmet ír szandálod orra / bámullak suta kisgyerek / ez maradt szívrajz a porban / a volt a nincs a nem lehet”. (Szívrajz) „Halált dalolok szerelmet / vétkes ősöknek kegyelmet // zúgó szavaim harangok / koldus kezében aranybot”. (Örökség) „Neked élmény, nekem élet. / Tanúim megdagadt erek. / Te elmész és elmeséled. / Én maradok, s szégyenkezek”. (Mert ismerem)
Decemberben találkoztam vele utoljára. Vendégül látott csepeli otthonában, boroztunk, megmámorosodtunk, terveket szőttünk. Lánya posztolta róla: „Az a józan ész, az az egyenes derék, a nyílt tekintet, az a szív” — éppen ilyen volt ő. Nem feledjük, megőrizzük emlékét a verseivel együtt.
Nyilas Atilla
