Az esőmadarak hajnalban rákezdték.
Savas könnyeik fekete lyukat égettek
a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak
irhástul dobták le bundáikat, és többé
nem kapartak üreget kicsinyeiknek.
A föld amúgy is túl kemény volt már.
Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le.
A húsdarabok kimarták magukat
a dögevők gyomrából, és felszínre buktak.
A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben.
A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak.
Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket,
és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek.
Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet.
A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak.
Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson,
soha többet nem jött senki a halotterdőbe.
Unikális. “A magány diszkrét dísz a hattyúházban: komor hósenként befed, zúg és örökké tart majd, mint Abszolútum. Aztán a kemény élek (edge) pompája közt mégis megszületik a felismerés, a régi paradigma hegén bont ágyat egypár kitűnő metafora.” D.E.