Szili Józseftől most elsősorban mint tanáromtól búcsúzom, talán mondhatom, hogy sok tanítványa nevében, másodsorban mint költőtárstól, harmadsorban mint baráttól — és ezek természetesen összefüggenek.
Ma is emlékszem arra az alkalomra, amikor 1993 őszén valószínűleg az első előadását tartotta a Miskolci Egyetem oktatójaként, s utána néhányan „összeszaladtunk”, ilyesféléket mondva: „Hallottátok?! Ezt nevezem! Ez igen!” Várakozás ébredt bennünk őt illetően, és a folytatás olyan színvonalas maradt, hogy nem kellett csalatkoznunk. Irodalomelméletileg jól megalapozott, a strukturalizmus, a close reading (magyarul „szoros olvasás”) vagy éppen a dekonstrukció módszereit, eredményeit alkalmazó, szövegközeli, mégis követhető, érthető előadásokat tartott, amelyek nem voltak híján az elmeélnek és a humornak sem. Saját eredeti kutatásain alapultak, amelyek hozadékát akkortájt tanulmányokban tette közzé, s a szemünk előtt született meg, alakult, formálódott a számunkra nagy valószínűséggel legemlékezetesebb könyve, az Arany hogy istenül című Arany János-monográfia, s a XIX. század második felének líráját feldolgozó „Légy, ha birsz, te »világköltő«…” című tanulmánykötet. A szöveg szeretetére, a filológiai pontosságra, a gondolkodás szabadságára tanított-nevelt bennünket.
Az öltönyös-nyakkendős Szili tanár úr megjelenésében, beszédmódjában mintha lett volna némi szigorúság, a személyes kapcsolatokban azonban mély emberségről tett tanúbizonyságot. Olyasféléket beszéltek róla akkoriban az egyetemen, hogy azért nem buktat vizsgán, mert a felesége a vonaton megeskette, hogy senkinek se fog elégtelen érdemjegyet adni. Igen, az általa rajongással szeretett hitvese, írói nevén B. Juhász Erzsébet is a tanárunk volt, s az ő kettősük kisugárzása beragyogta a magyar szakot. Szili tanár úr érdeklődéssel hallgatta tanítványait, ha sületlenségeket beszéltek is, próbálta kihámozni az összekuszálódott gondolatot. Ha viszont valaki valami újat tudott hozzátenni a témához, arra lábjegyzetben hivatkozott, s bátorította, hogy önálló írásban fejtse ki az elmondottakat. Többen is voltunk, akik a kötött elfoglaltságai közötti hosszabb szünetben fölkerestük őt a szobájukban, hogy megmutassuk neki valamely írásunkat, beszélgethessünk, együtt lehessünk vele. Mindannyiunkat szeretettel fogadott. Egy idő után már főleg csak azért jártam be hetente egyszer az egyetemre, hogy vele találkozhassak.
Felsőfokú tanulmányaim befejeztével is tartottam vele a kapcsolatot, ha ritkán kerestem is, többnyire kéziratot vihettem neki véleményezésre. Felesége 2009-es elhunyta után kissé magányos lett, gyakrabban találkoztunk, mint korábban, de ő még ezt is kevesellte. Volt nekem egy irodalmi asztaltársaságom, rendszeresen, keddenként ültünk össze, akkoriban a budai Bambi eszpresszóban, gondoltam egyet, meghívtam oda Szili tanár urat. Ő eljött, és jól érezte magát a nála jelentősen fiatalabbak között, több volt tanítványa és ismerőseink körében. Azontúl, ha tehette, mindig ott volt vagy egy évtizeden keresztül, egészen a koronavírus-járvány miatti első korlátozások bevezetéséig, ő lett az asztaltársaság egyik alapembere.
Keddenként kéziratokat mutattunk egymásnak, verset, előadást, fordítást, friss publikációt, beszélgettünk, sakkoztunk, néha elmentünk valahova, irodalmi estre, színi előadásra, moziba, vendégségbe. Szili tanár úr nem volt nagyivó, elüldögélt egy pohár barna sör, két deci merlot vagy egy feles körtepálinka mellett, a végén mégis sokszor ő fizette mindannyiunk italát, sőt egyikünket-másikunkat kisegítette pénzzel, ha úgy adódott. Pedagógus voltát ott sem tagadta meg, tanított, amivel tudott, ízlésítéleteivel, fordítással kapcsolatos kiselőadásaival, mesélt az életéről, arról, amikor futó volt, a világháborúról, rádiós múltjáról, ötvenhatról, utazásairól, mert világlátott ember volt, az Irodalomtudományi Intézetről, az általa javított vagy készített hegedűkről, családjáról. A Bambi este tízkor zárt, olyankor általában hazaindultunk, de előfordult, hogy emelkedett hangulatban beültünk még valahova egy kis konyakra.
Kezdetben nem tudtuk, hogy ő is írt költeményeket, bár gyaníthattuk tanulmányai szövegérzékenysége s a beléjük illesztett versbetétek miatt. Először a feleségéhez írt régi verseit kezdhette sajtó alá rendezni, majd kedvet kapott a dologhoz, s a legalább harminc évvel korábbi anyagból kerekedett ki Verskazal című kötete. Némelyik darabja mintha Kemény István hangvételét előlegezte volna meg. Egyértelmű volt, hogy ha a tudósi pálya helyett a költőit választotta volna, ott is termett volna számára babér. A keddi összejöveteleken az irodalom kutatója ismét az élő irodalom közelében találta magát, mint ifjúkorában, s ő is újabb versekkel jelentkezett, amelyek neves kortársakkal egyenrangú költőnek mutatták. Több évben is beválogatták a Szép versek antológiába, s elnyerte a Műút folyóirat nívódíját. Öregkori lírai termését Zenétlen zene című kötetében adta közre.
Szili tanár úr tele volt jóindulattal, ha úgy érezte, valakin tud segíteni, akkor meg is próbálta. Bármily fiatalos, szellemileg friss volt is, az életkora lépésről lépésre fölé kerekedett. Az utolsó időkben nemigen járt már el otthonról, de az őt állhatatosan ellátó Szili Sándor unokaöccse mellett bennünket, „fiatalokat” is szívesen látott otthonában, Csizmadia Patríciát, Györe Gabriellát és jómagamat.
Szili József jó tanár, figyelemre méltó költő és igaz barát volt.
Ha hosszúra nyúlt is az életed, csak eljött a végső búcsú ideje. Köszönök mindent összes tanítványod nevében, isten veled, Tanár úr, isten veled, Jóska.
(Elhangzott Szili József temetésén 2022. január 20-án, a budapesti Farkasréti temető ravatalozójában.)
