Korpa Tamás: Néhány, talán kissé távoli kérdéssel indítanám a beszélgetésünket. Íme az első: milyen íróeszközzel dolgozott az idők folyamán? Megvan-e még az írógépe, használja-e? Milyen eszközön dolgozik jelenleg? Van-e valamilyen jelentőség, amit az írószerszámoknak tulajdonít?
Rakovszky Zsuzsa: Jelenleg és már jó ideje számítógépen dolgozom, mint manapság majdnem mindenki. Sok előnye van, például könnyebb megőrizni és összehasonlítani a különböző változatokat, egyszerűbb javítani és szerkeszteni — és természetesen jóval könnyebben olvasható, mint az én igen csúnya kézírásom. Régebben csak a prózaíráshoz használtam számítógépet, de az utóbbi pár évben rákaptam, hogy verset is gépen írok.
KT: Van-e az írásnak külön napszakja Rakovszky Zsuzsa számára?
RZs: Régebben, amikor még sokat fordítottam, a délelőttöt tartottam fenn az írás számára, és a délutánt meghagytam a fordításnak. Mostanában a délelőtt többnyire elmegy arra, hogy az interneten böngészek mindenfélét — nem tudom eldönteni, hogy ez előnye-e vagy hátránya a számítógépnek.
KT: Az írás eszköze és ideje után az írás terére kérdeznék rá. Már jó ideje újra Sopronban él, szülővárosában, ha nem tévedek, a szülői házban. Ez a változó időben állandó tér, vagy állandó időben mégiscsak változó tér segíti az írásban? Például az emlékek áramoltatásában és nyelvi megragadásában?
RZs: Sajnos az emlékeket nemigen lehet áramoltatni — jönnek, ha akarnak. Talán, ha hosszú idő után tér haza valaki a gyerekkori környezetébe, akkor könnyen megeshet, hogy spontán elönti az emlékek áradata, de én már elég régen, majdnem húsz éve folyamatosan itthon élek, és a közbeeső időben is gyakran jártam haza Sopronba. Igaz, azt nagyon is szeretném felidézni, milyen volt a város gyerekkoromban, de az is érdekel, milyen volt jóval a születésem előtt — de ezzel nem vagyok egyedül, a helytörténeti előadásokon mindig zsúfolásig tele van az előadóterem, és többnyire velem nagyjából egykorúakkal. Szívesen olvasok helytörténeti munkákat is, és sokszor van olyan érzésem, mintha a múlt valahogy tovább élne abban a környezetben, ahol lejátszódott, beleivódott volna a falakba — ez az érzés segítheti az írást, például elég komoly szerepet játszott a 16. században játszódó regényem, A kígyó árnyékának létrejöttében.
KT: Van kedvenc kora, amelyben szívesen élt volna?
RZs: Azt hiszem, az elmúlt korokról nagyon felületes és sztereotip képünk van. Mondhatnám például, hogy szívesen éltem volna a „boldog békeidőkben”, valamikor a 19–20. század fordulóján, de az olvasmányaimból úgy tűnik, hogy az akkor élt írók sivárnak és fullasztónak érzékelték ezt az időszakot. Arról nem is beszélve, hogy mennyi szenvedéssel járt abban az időben akár csak egy fogorvosi kezelés is, hát még egy komolyabb betegség — nem, azt hiszem, mindent összevéve inkább maradnék a jelenben.
KT: Az irodalom mellett mely művészeti ágak állnak közel Önhöz? Ha jól tudom, képzőművészettel is foglalkozott.
RZs: Hogy foglalkoztam, az talán túlzás. Jártam még általános iskolás koromban pár évig egy rajzszakkörbe, aztán már a húszas éveimben is jártam rajzolni, viszonylag rövid ideig, és most, hogy már nem fordítok, és több időm van, szórakozásból időnként rajzolgatok. Leginkább azt is az internet segítségével, ott keresek portréfotókat, vagy megpróbálok lemásolni kicsiben és a magam kezdetleges eszközeivel valamilyen festményt. Nagy öröm, ha sikerül, de nem támasztok túl nagy követelményeket magammal szemben — ez is azt bizonyítja számomra, hogy mégiscsak az írás volt a jó választás.
KT: Műveiben gyakran idézi és dolgozza fel a gyerek- és fiatalkori emlékeit. Az ember a legerősebb benyomásait gyerekként látja? Akinek izgalmas vagy szubtilis gyermekkora van, azt írja és konfigurálja újra és újra az alkotás során? Megosztana velünk egy-két meghatározó gyermekkori élményt?
RZs: A gyerekkor mindenképpen izgalmas, mert akkor vagyunk a legfogékonyabbak, az formál minket, és az teszi ránk a legmélyebb benyomást, amit akkor élünk át. Van, aki egész életében a gyerekkorát írja „egy az egyben”, és van, akinél többszörös áttételeken keresztül bukkan föl valamilyen téma, ami gyerekkori élményekből táplálkozik. A legfontosabb talán az, hogy a gyerek számára a világ még nincs „varázstalanítva”: bármelyik pillanatban csoda történhet. Nemigen tudnék meghatározó élményeket kiemelni kis koromból: bár nagyon élénken emlékszem például egy estére, amikor gesztenyét vásárolni mentünk egy erdőszéli házba, vagy arra, ahogy hajnalban a szomszéd kisfiúval és szüleivel hazatérünk valamelyik rokonuk lakodalmából, és hullócsillagot — vagy talán éppenséggel üstököst? — látunk: ezeket, gesztenyevásárlást, a lakodalmat meg az üstököst meg is írtam, a Hullócsillag évében.
KT: A laudációban is kiemeltem, ahogyan a Rakovszky-recepció is kulcsszempontként kezeli az időhöz való poétikai odafordulás rendszerességét. Kissé banálisan kérdezem: egy versben, mondjuk, megáll(ítható) az idő? Vagy egy 17. században játszódó regény, aminek a nyelve is archaizáló, metaforákban gazdag, másként tárolja, jobban tárolja?
RZs: Az idővel nehéz lenne nem foglalkozni, hiszen az időben (és az idő által) zajlanak le az emberi élet legfontosabb mozzanatai, a változások, amelyek többnyire valamilyen veszteséggel járnak. Megállítani az időt egy alkalmas pillanatban: ez régi vágya az embereknek, a mennyországot is olyan helynek képzeltük, ahol megszűnik az idő (mármint ha egyáltalán el tudunk ilyesmit képzelni). És az írásra ösztönző indítékok között kétségkívül van ilyen is: megőrizni valamit, megóvni a feledéstől, „megörökíteni” — persze többnyire ez az „örök” is csak viszonylagos. A 16–17. században játszódó regényben nem annyira az időt akartam „tárolni” — bár a regény egy része Sopronban játszódik, és — mint ahogy említettem is már, a megírásában kétségkívül belejátszott az az érzés, hogy a város utcái és házai valami módon őrzik a múltat —, inkább egy olyan probléma ábrázolásához kerestem helyszínt és cselekményt, amikor valakinek az énje, az „identitása” kérdőjeleződik meg önmaga szemében, amikor valaki már nem tud válaszolni a „ki vagyok én?” kérdésre, mert a külvilágból egy hamis énre kap visszajelzéseket. Ilyen történetet könnyebb volt olyan környezetbe helyezni, ahol például még nem létezett személyi igazolvány meg más efféle dokumentum, és az egymástól távol eső helyek között is nehézkesebb volt a közlekedés, tehát ha valaki átköltözött egy másik városba, maga mögött hagyhatta a múltját, és új személyiséget ölthetett fel.
KT: Az idő kérdésének újabb megvitatására jelentett, ha csak átmenetileg is, megoldást a szerepversekben való gondolkodás?
RZs: A szerepverseknek nem sok közük volt az időhöz, inkább, mondjuk így, a „lírai én” megteremtésének legalábbis részleges hiányához: mielőtt az ember költőként megszólal, először „kitalálja magát”, részben a tényleges pszichológiai adottságaiból, vagy mondjuk így a — többé vagy kevésbé reális — „énképéből”, részben az irodalmi hagyományból. A hangnem, a versbeszéd aztán ebből a keverékből táplálkozik, ennek a hangnak az alapján képződik meg előttünk ez a bizonyos személy. Úgy éreztem, nekem egy ilyen lírai ént nem sikerült kialakítanom, és így előbb azt a személyt kell kitalálnom, aki beszél a versben, és akkor ez a hanghordozás már, mondhatni, sodorja magával a mondandót.
KT: Mi volt az oka annak, hogy elismert költőként epikai, sőt nagyepikai művekkel kezdett el foglalkozni? És itt fel is sorolnék néhány címet: A kígyó árnyéka (2002); A hullócsillag éve (2005); A Hold a hetedik házban (2009) — novellák; VS (2011); Szilánkok (2014); Célia (2017), Boldog vég (2020) — novellák. Volt Önben valamifajta félsz a más típusú szövegszervezéstől, vagy éppenhogy felszabadítóan hatott?
RZs: Azt hiszem, az epikára való áttérés részben az előbb említett folyamatnak, a szerepversekre való áttérésnek a következménye volt. Azok már többé-kevésbé epikus versek voltak, ki kellett találni azt a figurát, aki beszél, valamennyire el kellett helyeznem a környezetében, időnként ki kellett találni hozzá valamilyen élettörténetet is. De részben azért is kezdtem regényeket írni, mert úgy éreztem, hogy az idők során felgyűlt élettapasztalatot már nem tudom a versekbe „belegyömöszölni”, nagyobb formákat kívánnak. Meg hát azért akárhogy is nézzük, a líra természetesen erősen szubjektív műfaj, fontosabb benne, legalábbis látszólag, a költő személye — bár mindenre van ellenpélda, Eliot szerint például a líra éppenséggel távolodás a szubjektívtől vagy a személyestől, már nem emlékszem pontosan, hogy fogalmazott —, és az ember szerencsés esetben az életkora előrehaladtával tárgyilagosabb lesz, hajlamos minden érem mindkét oldalát látni, beleképzelni magát mások bőrébe, azokéba is, akik egyáltalán nem állnak közel hozzá érzelmileg, és ez inkább epikus megközelítést kíván.
KT: Voltak jelentős holtpontjai a regényírói praxist illetően? Ha igen, mik lendítették tovább?
RZs: Nem tudom, persze, hogy vannak elakadások, gondolom, mindenkivel előfordul, hogy valamiért hirtelen kételkedni kezd abban, amin éppen dolgozik, hogy jó-e ez így, kell-e ez egyáltalán. Ez regényírás közben éppúgy előfordulhat, mint versírás közben (persze egy megkezdett verset, ha rossznak ítélem, könnyebb kidobni, mint azt a regényt, amiből megvan már mondjuk kétszáz oldal). Általában úgy vettem észre, hogy ha nem boldogulok valamivel, állandóan új ötleteim vannak, hogy hogyan kellene átírnom, aztán az sem tetszik — szóval hogy ez olyankor van, amikor valamilyen téma „lépre csalt”, azt képzeltem, hogy az még fontos nekem, pedig már megírtam máshol, vagy egyszerűen kimerült, kiszáradt belőle az az érzelmi anyag, ami az írást elevenné tette volna. Ilyenkor jobb abbahagyni, és másba kezdeni.
KT: Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok (A kígyó árnyékában Orsolya; a VS esetében Vay Sarolta, aki férfiként, Vay Sándorként élt) valamiféle küzdésben élték le az életüket. Voltak a családjában erős, karakteres nőalakok, női sorsok? Az említett regényhősökhöz hogyan talált el?
RZs: Hát, hogy legtöbbször-e, azt nem tudom. Egyszer megszámoltam, hogy az elbeszélésekben hány férfi és hány női narrátor van, és úgy rémlik, hogy a férfiak voltak többségben. A Célia narrátora is férfi, a Szilánkokban, ahol első és harmadik személyű elbeszélés váltakozik, az első személyben íródott részek narrátora is férfi. A családomban egyébként jó darabig csak nők voltak: félárván nőttem fel, édesanyám egyedül nevelt, illetve a szűkebb családhoz tartozott még édesanyám egykori dajkája, akit anyám családja még a Felvidékről hozott magával. Nagyszüleimet már nem ismertem, anyám nővére is meghalt, még mielőtt én megszülettem. Ami a regényhősöket illeti, Orsolyát kitaláltam, nem volt semmiféle modellje. Vay Saroltáról olvastam valahol, valami régi bűnügyi krónikában: ő ugyanis börtönbe került, és ott kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy nő, holott férfiként élte az életét. Ez a szituáció fogott meg: hogy valakit szembesítenek egy számára elviselhetetlen igazsággal.
KT: Íróként mennyire írásgazdag szituáció az, hogy valaki másként éli le a (belső) életét, vagy más valaki belül és igazából, mint aminek a világ gondolja és tartja. Gondolok itt Orsolyára, aki az édesanyja szerepébe kénytelen bújni, illetve Saroltáéba, aki Sándorként él hosszú időn keresztül (utóbbi esetében még a kvázi nemváltás radikalitása is megvalósul).
RZs: Nem tudom, általában mennyire írásgazdag szituáció, engem mindenesetre foglalkoztatott és foglalkoztat. Ezt a helyzetet nehéz fogalmilag megragadni, mert olyan belső folyamatokról van szó, amelyek nem egészen tudatosak, és úgy gondoltam, csak valamilyen történetbe ágyazva lehet megjeleníteni őket, egy-egy viszonylag szélsőséges példán keresztül. Mert azt hiszem, voltaképpen eléggé általános problémáról van szó: mióta szétestek a hagyományos társadalmak, amelyekben mindenkinek megvolt a születésekor megszabott helye, az emberek nemigen tudják, hogy kicsodák is valójában. Régebben a család, az iskola, a lakóhely, az egyház és az általuk közvetített hagyományok és viselkedésminták alakították ki az emberben az önmagáról alkotott képet; mára ezeknek a szerepe is igen sokat csökkent. Szóval Orsolya és Sándor/Sarolta valamiképpen előfutároknak tekinthetők. Egyébként Sarolta esetében korántsem a „nemváltás radikalizmusáról” van szó, ilyesmi ugyanis nem létezik, hanem egyszerűen öncsalásról: arról, hogy létezik olyasmi, hogy valóság, és nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat, hanem azok vagyunk, akik vagyunk. De lévén a nemváltás divatos téma, az iróniát — igaz, szeretetteljes és együttérző iróniát — könnyű nem észrevenni.
KT: Regényírás után és azzal egyidőben is természetesen volt és van visszatérés a költészethez; az utóbbi évekből elég csak a Fortepan című verskötetet említenünk, vagy éppen a ma díjazott Állapotváltozásokat. A kérdésem arra irányul, hogy más költővé lett-e a prózák után. Változott-e az alapattitűdje? Változott-e a költői episztemé? Mást vesz-e észre, más ragadja-e meg a figyelmét?
RZs: Én magam változom a korral, legalábbis remélhetőleg, és ez a prózában is, a lírában is lecsapódik. De ez a változás általában fokozatos és észrevétlen, csak az eredményét látom esetleg. Egyáltalán, azt hiszem, verset írni csak olyankor lehet, ha az ember lelkében odébb mozdult valami, különben csak önmagát ismétli, a saját korábbi verseit utánozza.
KT: Mindannyiunk előtt ismert a Fortepan fényképarchívum, amely az interneten hozzáférhető, 1900 és 1990 közötti képeket, felvételeket tartalmaz. 2015 óta pedig egy díjnyertes Rakovszky Zsuzsa-verseskönyv címe is. Kezdetektől verseire jellemző az erős vizualitás, képiség és képzettársítási gazdagság. A Fortepanban viszont kötetszinten is számot vet a fotográfiai alkotásmóddal. Mesélne ennek a könyvnek a koncepciójáról?
RZs: Koncepciója, abban az értelemben, hogy előre megterveztem volna az egész kötetet, nem volt. Nagyon szerettem, szeretem nézegetni ezeket a régi fényképeket, ha valahol, hát a fényképeken tényleg „megáll az idő”, megmarad egy-egy kiragadott pillanat. Azok a képek, amelyek abból a korszakból valók, amikor már én is éltem, felidéztek gyerek- és fiatalkori emlékeket, ruhákat, hajviseleteket, helyszíneket, és így lassanként összeállt belőlük valami ciklusféle. Esetleg azt lehetne koncepciónak nevezni, hogy a versek egy részében, a Negyven év ciklusban követtem az időrendet, a saját életemnek azokat a mozzanatait igyekeztem beemelni, amelyek általában is jellemzők voltak az adott korszakra.
KT: Két sort idéznék Öntől: „Még az is lehet, hogy én magam sem tudom pontosan, hogy mi is ez a konkrét közlendő, vagy csak utólag jövök rá.” „Sok részletéről azóta se tudom, fikció-e vagy emlék.” Mennyire ír tervszerűen, célszerűen, abban az értelemben, hogy tudja, előre tudja, mit akar megírni?
RZs: Hosszabb prózánál természetesen kell lennie az ember fejében valamilyen előzetes vázlatnak, egy tervnek, meg hát megvan az alaphelyzet, az alapprobléma, amelyik megérint, még ha ez esetleg önmagában homályos is, és csak írás közben derül ki (vagy akkor sem), hogy miért éppen ez a szituáció vagy személy hatott rám. A regényírásban talán az a legjobb, hogy menet közben előjönnek olyan helyzetek és jelenetek, amelyekről nem is sejtettem, hogy ott vannak valahol a fejemben, a „tudattalanomban”, ha úgy tetszik, és engem is meglepnek. A tervezés meg a spontaneitás valahogy együtt, egymást kiegészítve működnek.
KT: Az Állapotváltozások című válogatott kötet esetében milyen szelekciós elvek voltak meghatározók? Hogyan ítélkezett vers és vers fölött?
RZs: Egyszerűen csak voltak verseim, amelyek már nagyon nem tetszettek. Hogy pontosan miért nem, azt nem tudnám megmondani. Nyilván ennek is a változás az oka, bizonyos fajta hangnem, bizonyos problémák vagy egyáltalán a hozzájuk, az élethez való bizonyos fajta viszony már idegen lett tőlem.
KT: Az átírás vagy újraírás (a saját átírása, újraírása) része a szövegalkotási gyakorlatának? Hozzá szokott nyúlni akár 2–3 évtizeddel korábbi versekhez?
RZs: Nem. A vers végül is a személyiség bizonyos állapotát is tükrözi, az pedig — mint erről már elég sokat beszéltünk — változik.
KT: Szándékozik-e emlékiratokat írni, vezet-e naplót?
RZs: Isten ments, dehogy! Az ember az életanyagát fölhasználja a műveiben, ami meg a naplót illeti, ugyan mit írhatnék bele? Nem valami eseménydús az életem. Talán ha valamilyen módon nagyon fölpörögnének körülöttem az események, akkor érdemes lenne naplót írni, de így — minek?
KT: Kik azok, akiket szívesen olvas, akiktől sokat tanult? A kortárs szerzők (akár pályakezdők) közül kiknek a munkáit ajánlaná olvasásra?
RZs: Bevallom — ez is életkori sajátosság — viszonylag kevés szépirodalmat olvasok, és akkor is inkább a klasszikusokat. Aranyt, Babitsot, Kosztolányit mindig újra előveszem, hogy tanultam-e tőlük, azt inkább csak remélni szeretném. Angolul olvasok még viszonylag sokat, nagyon szeretem a költők közül Eliotot, újabban Audent, a nagy prózaírók közül Thomas Hardyt, Joseph Conradot — és hát persze Dickenst! Kortárs irodalom viszont ritkán kerül a kezembe — az ajánlást meghagynám a kritikusoknak!
(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)
