Nikó körbeszimatolja a kaput, majd a hátsó lábaira ereszkedik Kádas Berci háza előtt. Így megáll Jelenics Tivadar is. Megnyomja a csengőt. Nem hall csengőszót. Bekiabál. Berci hamar megjelenik. A nadrágját gombolva.
— Tivadar! Rég láttalak. Hogyhogy most? De isten hozott! — üdvözli cimboráját a házigazda.
— Nikót treníroztam az Ürgés-réten. Gondoltam, benézünk.
— Ez rendőrségi kutya?
— Nem. A sajátom.
A két férfi diszkréten megöleli egymást. Nikó viszont még az elfogadott kutyahevességet is felülmúlóan ugrik Bercire. Szerencse, hogy szájkosár van rajta. Tivadar két kézzel húzza vissza. Leguggol mellé, ránehezedik, suttog a fülébe, s a kutya tényleg megnyugszik.
— Ne haragudj rá Berci, úgy látszik, Nikó ma bal lábbal kelt föl.
Berci nappalijában nincs rendetlenség, de csak azért, mert szinte üres. Egy szekrény, aminek ferdén áll az egyik ajtaja. Egy heverő. Rajta csak egy laptop. A laptop képernyőjén is egy heverőt látni. Ami szintén üres.
A németjuhász a sarokba telepedik.
— Megoldottad a takarítást — mondja Tivadar, komolyan nem vehető elismeréssel a hangjában.
— Mondhatni. Utálok a kis zugokban porszívózni. Egyáltalán: porszívózni. Megfájdul a zúgástól a fejem. Ha meg bekap egy papírdarabot, fuldokolni kezdek. Mert elképzelem, hogy nem a gép gégecsövébe, hanem az én gégémbe…
— Akkor itt utoljára szegény megboldogult édesanyád porszívózott?
— Sepregetni azért szoktam. Az nem hangos. Szuka?
— Nikó? Kan kutya.
— Kan? Merthogy Nikó… az Anikó.
— Ő csak Nikó.
Berci összehajtja a laptopot, és felteszi a szekrény tetejére. Leülhetnek a sezlonyra.
— Igyunk egy sört! Most nem vagy szolgálatban.
— Szívesen.
— Úúú… elfogyott.
— Ugorj el a trafikba! — ajánlja Tivadar, ami alatt a Nemzeti Dohányboltot értik.
— Nem! Me-ert… Szégyellem, de nincs pénzmagom. Minden elment a fóliaházra. És a földbérlet még nincs rendezve.
— Nem fontos különben az a sör. Legalább nem hízok el még jobban. Amúgy jól vagy?
— Egyáltalán nem vagyok jól.
— Hiányzik Piroska? — kérdi Tivadar, pedig elhatározta, hogy nem hozza föl a hűtlen feleséget.
— A nagy szája nem hiányzik. Áh… nem bírta ki, hogy valamire ne tegyen megjegyzést, hogy ne övé legyen az utolsó szó. Mintha öklendezne, csak fújta, fújta, hogy ez nem jó, az nem jó.
— A Beregben minden nő ilyen, ezt le kell nyelni.
— És azt sem bánom, hogy a fia eltűnt innen. Lusta disznó volt, mint az apja. Még szerencse, hogy nem vettem a nevemre. De van, ami hiányzik. Például Piroska sarka. Mindig puha volt. Hiába, hogy a pékségben egész nap állnia kellett. És a nyaka! A kezem meg pont befért az oldalra hajtott feje és a válla közé.
— Én is egyedül vagyok, Bercikém.
Hallgatnak. És mindketten szárazon nyelnek. És Nikó is, mintha értette volna az emberi beszédet. A távolban pedig fájdalmasan megszólal egy sziréna.
— Az más! Téged nem hagyott el a feleséged! — rázza a fejét Berci.
— Nem hagyott el. Hanem meghalt. Az se jobb.
— De legalább van egy kutyád.
— Neked is volt. Emlékszem rá. Bundásnak hívták?
— Igen.
— Megszökött?
— Nem mondtam el nektek akkor az igazat. Bundás nyolcat kölykezett, és apámék nem akartak még nyolc kutyát etetni. El kellett vinnem a kölyköket is a Tiszához, az örvényes részhez, ahol beleömlik a Szamos. Bedobtam mindet a vízbe. Egymásba kapaszkodtak, és vonyítottak. Sírtak. Elmerültek. Bundást három napig láncon tartotta apám. Amikor levette róla, huss, kirohant a portáról. Biztos a kölykeit ment megkeresni. Talán azóta is azokat keresi.
— Hány éve volt ez?
— Huszonöt…
— Akkor már nemigen keresi. Húsz évnél tovább egy kutya sem él.
— Egyszer meg a disznónk ment el. Karácsonyra szántuk. Apám és keresztapám tartotta, nagyapám vágta el a nyakát. Nagyanyám fogta fel a vért. Aztán a férfiak betakargatták szalmával a perzseléshez, és bementek megenni a hagymás sült vért és meginni a második fogópálinkát. Mikor visszatértek, a jószág sehol.
— Ez előfordul. Hogy a megszúrt disznó feléled.
— De a miénk soha nem lett meg. Lucskos tél volt akkor, az eső csepergett, próbálták követni a nyomát, de az elveszett valahol az ártéri erdőben. Lehet, beállt a vaddisznókhoz. Vagy megették a vaddisznók. Mert olyan is van. Nikóval mik a terveid?
– Még egy hónapig tanítom, előkészítem a felvételire. Dunakeszin a Kutyakiképző Központban hátha jó pénzt adnak érte. Keresőkutyának és rendészeti kutyának is kiváló lesz, legalábbis úgy látom.
— Nem fogod sajnálni, odaadni?
— Amikor felnevelsz becsületesen egy gyermeket, végül elveszi tőled a házastársa. Ő élvezi a társaságát azután. És még pénzt sem fizet érte. Sőt, elvárja, hogy támogasd őket.
— Elvárja. Nekem csak egy kecském van. Azt nem lehet betanítani valamire?
— A kecske okos. Jó a memóriája, jól kommunikál az emberrel. De önfejű! Nem olyan simulékony, engedelmes, mint a kutya. Ezért a rendőrség nem használja. Ami igazán felveszi a versenyt a kutyával, az a patkány. Remek az orra. Megtalálja a kábítószert, és a taposóaknát is. És szagról felismeri, ki a tébécés. Ami meg a kutya őrző-védő szerepét veszélyezteti, az a láma. A pásztorláma. Nem csak elriasztja, de meg is öli a juhnyáj körül ólálkodó farkast vagy sakált.
— Hm. Nem hideg a lámának az itteni időjárás?
— Még hidegebbhez van szokva. Azért növeszt szép bundát. Amit lehet nyírni. Ha meg kiöregszik a pásztorláma, le lehet vágni, és meg lehet enni. A lámahús egészséges.
— Elhiszem. Csak mégis furcsa: lámapaprikás, lámagulyás.
— Dél-Amerikában nem furcsa. Nagyon is hétköznapi. Nekünk is az lesz. Megszokás kérdése.
— Azt mondod? Elvégre Kolumbusz előtt azt se tudtuk, mi a dohány, most meg már… — és Berci kimutat az udvaron lévő fóliaházra —, sokan éhen halnának nélküle. Mármint a termelők.
— Ahogy mondod. Hogy vannak a palántáid?
— Kelnek, kelegetnek. De a földbérlet! Piszok sokat kérnek a gazdák. Az én öregem nem volt résen, amikor a téeszbirtokot szétosztották. És ha kifogok egy megfizethető parcellát, akkor jön majd csak a java: permetezés, tetejezés, kacsozás, betakarítás öt fordulóban, fűzés, fölaggatás, szárítás… Nekem szárítóberendezésem nincs. Már a rágondolástól is elfáradok. Unalmas, monoton az egész… Mint minden munka.
— Tévedés! A munka nem feltétlen unalmas. Csak olyat kell választani, amit szívesen végzel.
— Igaz. Ezért is írtam e-mailt az X-Faktornak.
— Nem is tudsz énekelni!
— De a zenét szeretem.
— És ebből hogy tudnál megélni?
— Elmennék tehetségkutatónak. Hallgatnám az X-Faktorra jelentkezőket, és a jókat behívnám a pesti stúdióba is, próbaéneklésre.
— Válaszolt az RTL?
— Még nem. Pedig jó munka lenne.
— Szinte túl jó. Még az lenne jobb, ha pornófilmekhez vennének fel tehetségkutatónak.
— Miért gúnyolódsz?
— Nem gúnyolódok.
Hallgatnak egy sort.
— Szerinted van ilyen?
— Milyen?
— Ilyen állás… hogy… valaki kipróbálja a fiatal lányokat. Mielőtt azok kamera előtt is… Hogy van-e tehetségük a dologhoz.
— Fogalmam sincs. Írj egy e-mailt Kovinak!
— Tudod a címét?
— Nem. De a neten biztos megtalálod.
Már a kapuban állva hoz föl Tivadar egy régi dolgot:
— Berci, emlékszel arra, amikor póré dohányt loptunk Tóth Lajos bácsi pajtájából, hogy legyen pénz diszkóra? Este…
A másik idegesen félbeszakítja:
— Nem nagy szám! Olyat mindenki csinált! Pulyák voltunk! Hát, isten veled cimbora, örülök, hogy meglátogattál. Majd viszonzom én is, ha lesz egy szusszanásnyi időm.
— Így legyen!
Kezet fognak, és Tivadar kilép a főtér irányába. De hirtelen visszafordul.
— Te Berci, ahogy az Ürgés-rétről tartottam hazafelé, találkoztam Martos Julcsival.
— Ki az a Martos Julcsi?
— Alattunk járt egy évfolyammal. Az a szőke. Aki trafikos lett.
— Tényleg. Mi van vele?
— Zokogott és szitkozódott. Egy álarcos alak kirabolta a dohányboltját. Fényes nappal.
– Azt a mindenit!
— Te raboltad ki!
— Micsoda? Honnan a fenéből veszed?
— Nikóval szagot fogattam, és hozzád vezetett.
Berci nagy levegővétellel készíti elő az ellentámadását, de Tivadar és Nikó olyan szigorú szemmel merednek rá, hogy indulata megtörik:
— Hát… Én voltam. De mi az a pár doboz cigaretta, amit…
— Egy mesterkartont vittél el. Abban ötszáz doboz cigaretta van.
— Lehet… Mé-ég meg sem számoltam.
— Annyi van benne, biztos. A mesterkarton felbontatlan volt. Fölkaptad a raktárban, és sipirc.
— Tudod jól, hogy én nem élek bagóval.
— Tudom.
— Eladom, hogy majd ki tudjam fizetni a földbérletet. Dohányt lopok, hogy dohányföldön dohányt tudjak termeszteni. Nem vicces?
— A legkevésbé sem. Még rosszabb, mintha te füstölnéd el. Engedélyed nincs dohányárusításra, tehát nyilván feketén akarod eladni. Ez meg az álarcos rablás…
— Nem álarcban voltam. Csak egy sísapkát húztam a fejemre.
— Amin volt két lyuk a szemednek. Ez álarc.
— Nem volt nálam sem fegyver, sem kés.
— De megfenyegetted Julcsit, hogy megütöd. Ez is fizikai erőszak.
— Martos Julcsi egy kurva. Ordas nagy! Két szeretőt tart a férje mellett.
— Kurválkodni nem bűncselekmény. Boltot kirabolni viszont az. Nem is értem… Nem féltél, hogy valaki meglát, amikor elrohansz?
— Ki látna meg? Délben raboltam. Olyankor minden rendes ember a munkahelyén van, vagy otthon ebédel.
Berci rágóizmai úgy megfeszülnek, hogy verejték önti el homlokát. A térde viszont megcsuklik. A kerítéslécben kell megkapaszkodnia.
— Tivadar, nem lehetne valahogy visszacsinálni az egészet? Visszavinném Julcsinak a szajrét, és te lecsillapítanád…
— Nem lehet meg nem történtté tenni. Julcsi értesítette a biztonsági szolgálatot, a diszpécser meg már kiküldte a készenléti csoportot. És szólt a rendőrségnek is. Most nyilván azt nézik, mit rögzített a kamera. Van hangfelvétel is. Ezeket nem lehet megsemmisíteni.
— El fognak kapni?
— Ha nem lesznek restek portáról portára járni és kihallgatásokat tartani, valószínűleg elkapnak. Letöltendő büntetésre számíthatsz. Ha most azonnal feladod magad nekik…
— Akkor megúszom felfüggesztettel?
— Ennyire nem tudom. De nyilván a javadra írják.
Berci próbál valami biztatót kivenni barátja vonásaiból, vár valami poént, egy segítséget, amivel Tivadar feloldja ezt a keservet, de a rendőr arca komor marad.
— Én nem mehetek sittre. Nem bírnám ki, ha a sok böhöm nagy állat rám mászna…
— Ezt megértem.
— És mi lenne, ha a kertek alatt elosonnék a szajréval a kishídig, és ott eldobnám. Nem a vízbe. Az útra. Öt percen belül megtalálná valaki. És elvinné a rendőrségnek. Talán akkor nem nyomoznának tovább. Vagy legalább nem olyan erővel. Ha pedig a megtaláló nem adja le, az már az ő bűne is…
— Igen. Köteles leadni.
— Neked semmit nem kell szólnod az érdekemben. Épp ez a lényeg: hallgass. Mintha nem tudnád, mit követtem el. És honnan is tudnád? Ki a tanú rá, hogy elmondtam. Csak én. Én meg…
Most Tivadarnak kezd el verejtékezni a homloka. Nikó aggódva kezdi el böködni orrával gazdája lábszárát.
— Hát jó. Dobd el a kishídnál! De a mesterkartont kösd körbe szénával. Ha mégis meglátnának, azt higgyék, azt mentél gyűjteni.
Berci könnyes szeme kigyullad ettől a gesztustól. Megsimogatja barátja vállát, és Tivadar is az övét. És tudják, ez azért alakulhatott így, mert Berci akkor régen, amikor egyszerre kezdtek el udvarolni Füzesi Ildinek (aki később Tivadar felesége lett) visszalépett a barátja javára.
Azért Berci szükségesnek tartja még egy kis siránkozással menteni magát:
— Bármibe fogok, rosszul sül el: disznóhizlalás, dinnyézés, libázás, dohánypalánta, dohányföld: semmi nem jön be. Gyárba nem tudok menni, mert ott három műszak van. Az depressziót okoz. És én már eleve az vagyok.
— Talán nem kéne csinálnod semmit. Ki se lépj a házból!
— Dögöljek egész nap az ágyban? Abból nem lehet megélni.
— Igazad van, az sem jó.
— Te! Nincs felvétel a rendőrségnél? Valami nyugodtabb körzet kéne nekem. Persze elvégezném a tiszthelyettesi iskolát. Van hozzá érettségim, estin megcsináltam, az nem akadály. Kérdezd már meg! És ajánlj be, ha nem gond.
Szerencsére Nikó húzni kezdi Tivadart, így az elköszön, mielőtt meggondolatlan ígéretet tenne.
