2024. A klímaváltozás következményei már letagadhatatlanok, a világban járványok, éhínségek, háborúk és természeti katasztrófák dúlnak, egyre több helyen permanens a szárazság és a tartós vízhiány. Az árak elszabadultak, a lakhatást, a rezsiköltségeket, valamint az alapélelmiszereket egyre kevesebben tudják megfizetni, egyre többeknek kell pusztán a mindennapi létfenntartásuk érdekében gürcölni, miközben a munkaerejüket – és gyakorlatilag az életüket is – cégeknek, vállalatoknak adják el, cserébe a minimális biztonságért és a szolgáltatásokért, amit a munkahelyükből származó rendszeres jövedelmük nyújt. A globális felmelegedés Amerika déli részét sivataggá változtatta. A cégek által működtetett rendszer, ami gyakorlatilag adósrabszolgaság, az első ipari forradalom legsötétebb időszakát idézi fel, amikor az ágyrajárók váltott műszakban dolgoztak, és két ember bérelt egyetlen ágyat: az egyikük nappalra, a másikuk éjszakára. A körülmények itt is hasonlóak, pusztán a (látszólagos) fizikai létbiztonságuk fejében dolgoztatják a munkásokat, akiket szigorú szabályokkal igyekeznek a cég iránti adósságba hajszolni, ahonnan többé nincs menekvés, mert úgy találták ki a rendszert, hogy az adósságba belecsúszni könnyű legyen, de ne nagyon lehessen azt ledolgozni. A legtöbben mégis ott maradnak, hiszen nincs más választásuk. Még örül(het)nek, hogy van munkájuk. Az egyén nem számíthat védelemre a családján vagy a közösségén kívül. A jóléti Egyesült Államokra vetítve ez a jövő, illetve már szinte jelenkép, alternatív valóság sok olvasó számára különösen megrázó lehet. A magvető példázata nem véletlenül most lett bestseller angolszász nyelvterületen, ahol folyamatosan forrnak az indulatok az aktuális elnökválasztások, a menekültkérdés, a rasszista alapokból sarjadó erőszak, a Black Lives Matter-mozgalom, és még ezernyi más politikai-ideológiai tényező miatt. A társadalom intézményrendszere inog, a rendőrség gyenge és tehetetlen, egyre gyakoribbak a zavargások, fosztogatások, miközben a gazdagok továbbra is limuzinnal és magánjachttal járnak, a tömegektől elkerített magánlakótelepeken élnek, a kormány pedig, hogy önnön nagyságát és erejét fitogtassa, embereket küld a Marsra, miközben tudományos szempontból fényévekre vagyunk a tényleges, pláne a tömeges kolonizáció megkezdésének lehetőségétől. Ismerős?
Bár a tudományos fantasztikumnak a közhiedelemmel ellentétben nem feladata a jóslás, Octavia E. Butler jelen regényében látnoki erővel dörgöli az orrunk alá saját korunk visszásságait. Amikor 1993-ban megírta A magvető példázatát, azzal a csavarral, hogy történetének színhelyéül Amerikát, azon belül is Kaliforniát tette meg, mindössze extrapolált, azaz a jelen negatív tendenciáit szorozta fel pár nagyságrenddel, és ennek révén eljutott oda, ahol most ténylegesen tartunk, azzal a különbséggel, hogy a számba vett konfliktusok a Föld egyetlen nagyobb, összefüggő területén sem jelentkeznek (még) ilyen általánosságban, ekkorra intenzitással. Még. Hiszen a felsorolt jelenségek egy ideje már az esti híradónk mindennapos részét képezik.
A történet tehát annak ellenére, hogy a megírásához képest a jövőben – majdnem a mi jelenünkben – játszódik, ijesztően nem SF, inkább Cli-Fi (climate fiction, tehát a klímaváltozás hatásait kibontó fikció), vagy alternatív történelmi regény, hiszen a történet során a világunkban mindenütt jelen levő negatív tendenciák felerősödésének lehetünk tanúi. A társadalom szétesésének tetemes részéért a klímaváltozás és a természeti környezet tönkretétele a felelős, amely láncreakciót okozva gazdasági és politikai hanyatlást idéz elő. Már régen nem a fogyasztói igények alakítják a kínálatot, hanem a cégek profithajhászata, ami aztán a környezet szennyezésébe, valamint olyan tudományos, illetve gyógyszerkísérletekbe torkollik, amelyek melléktermékként veszélyes drogokat hoznak létre, mint a piró, amelynek hatására a szerhasználó a gyújtogatástól él át hatalmas kéjérzetet. Mindemellett a könyvben tanúi lehetünk annak is, ahogy Laurenék csapata egy megállíthatatlanul elszabadult tűzvész elől menekül, amit minden bizonnyal a drogosok okoztak.
A magvető példázata az író egy sokkötetesre tervezett regényfolyamának első része. A ciklusból Butler viszonylag korai halála miatt sajnos csak két rész készült el, A magvető, és a Parable of the Talents. Belekezdett a harmadik kötetbe is (Parable of the Trickster), amelyben egy Földmag-közösség idegen bolygón való túlélését követhettük volna nyomon, de alkotói válságba került, így a tervezett folytatások (Parable of the Teacher, Parable of Chaos, és Parable of Clay) már soha nem jelenhettek meg. A kötet címe az azonos nevet viselő bibliai példabeszédre utal, hiszen a példázatot – mind a kereszténységét, mind a Földmag tanításait – csak a kiválasztottak, vagy az erre fogékonyak hallják, értik, és csak ők cselekednek ennek szellemében, illetve majd el is nyerik érte méltó jutalmukat a mennybe, vagy éppen a világűrbe való felemelkedés révén. Mindeközben az érdektelen, megvezetett tömegek vakon és süketen menetelnek a bejáratottnak és normálisnak tartott életútjukon, akkor is, ha a világ éppen szétesik körülöttük.
Lauren Olamina az elbeszélése kezdetén tizenöt éves, szinte koraérett, a társadalmi problémákra nagyon érzékeny kamasz. A történet, ami ebben a kötetben három évet ölel fel – az ő E/1-es naplóbejegyzéseiből bontakozik ki. Los Angeles külterületén él, egy fallal körülvett kommunában, ahol az apja a lelkész, a mostohaanyja pedig a helyi iskolában tanítja a gyerekeket. A közösség működése sokban hasonlít a Xenogenezis-trilógia génmanipuláló idegenjeinek oankáli-ember hibrid kolóniáira. Laurenék önellátóak, a szomszédok szükség esetén segítik és támogatják egymást, kollektíven gondoskodnak a gyerekekről. Egy mai, akár a fejlődő országokban, akár Kelet-Európában vagy Amerikában élő alacsony bérű munkás nézőpontjából, Lauren a történet elején egyfajta utópiában él: egy faluszerű, bensőséges közösségben, amely az egymásra való odafigyelésre és a kooperációra épül. Laurennek nem kell dolgoznia, eltekintve a háztartási munkától és a fiatalabb gyerekek tanításától, ezért ráér olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek érdeklik. Az apának, aki a család kenyérkeresője, csak hetente egyszer kell munkába mennie, így aztán sok időt tud velük tölteni Az élelmiszerüket maguknak termelik.
A szomszédságban azonban egyre gyakoribbak a betörések, gyilkosságok. A falakon kívül csak koszos ruhában lehet kimenni, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, és fegyver nélkül, egyedül közlekedni nemhogy veszélyes, de szinte öngyilkossággal ér fel, főként egy nő számára. Lauren nagyon hamar felismeri, hogy a helyzet nemcsak javulni nem fog, de minden nappal egyre romlik, így, egy szinte gyereklánytól különösnek ható célt tűz ki maga elé: fel kell készülnie arra, hogy elhagyja az otthonát, és egy biztonságosabb területen kezdjen új életet. Előbb azonban el kell jutnia arra a helyre, és az odakint való túléléshez összefogás és rengeteg gyakorlati ismeret elengedhetetlen: fegyverhasználat, tájékozódási képesség, növénytan, állóképesség, emberismeret stb. Tudatosan készül, és titokban fejleszteni kezdi magát mindazokon a területeken, amelyekre szüksége lesz az életben maradáshoz. Ideológiai keretként egy sajátos vallási rendszert épít fel magának, amelyet Földmagnak nevez: „Az én Istenem nem szeret, nem utálom, nem tart szemmel, egyáltalán nem ismer; én sem szeretem Őt, és nem is tartozom neki hűséggel. Az én Istenem csupán létezik.” (30.)
A Földmag szerint Isten a változás, és a változásnak ugyan ellen lehet szegülni, de nem érdemes, mert hosszú távon lehetetlen szembemenni vele, tehát a görcsös ellenállás és tagadás helyett meg kell próbálni valahogy kezelni a helyzetet, amennyire erőnkből telik, de ez nem működik anélkül, hogy alkalmazkodnánk a megváltozott körülményekhez. A cselekvési stratégiáinkat a valósághoz kell igazítanunk, nem ideálokhoz, vagy a múltbéli aranykor megtört ábrándjaihoz, amelyeknek rég leáldozott. Ugyanakkor jónak lenni döntés kérdése bármilyen körülmények között. Ez a gondolatkör az Alapítvány-trilógia kezdőszituációját idézi fel: ott a galaktikus méretű összeomlás elkerülhetetlen, de az Alapítvány létrehozása tízezer évekkel előrébb hozhatja a normális élet viszonyainak megteremtését, valamint közösségek és a társadalom helyreállítását, újjáépítését.: „Istennel nem lehet szembeszegülni, nem lehet megállítani. De formálható, fókuszálható. Következésképp nincs értelme imádkozni Istenhez. Az ima csak az imádkozón segíthet, és rajta is csupán abban az esetben, ha megszilárdítja és összpontosítja az elhatározását. Ilyenkor segíthet megteremteni az egyetlen valóságos kapcsolatunkat Istennel. Alakíthatjuk általa Istent, könnyebben elfogadhatjuk, és együtt élhetünk Isten ránk rótt formáival.” (29.)
A Földmag mint működőképes szerveződési keretrendszer elképzelése homályos és körvonalazatlan. Egy kamasz utópikus víziója, aki mélyen hisz az emberi összefogás erejében. Szerinte ahhoz, hogy megmaradjunk emberként, félre kell tennünk a különböző ellenérzéseinket, egyéni és kollektív sérelmeinket, hogy az igazán fontos dolgokra tudjunk koncentrálni. Ezek pedig nem a nem, a rassz, vagy a társadalmi-vagyoni státusz szentháromságában találhatók: ha úgy viszonyulnánk egymáshoz, hogy mindannyian egyszeri és megismételhetetlen érző lények vagyunk, saját, egyéni, de másokéval összehangolható célokkal és vágyakkal, akkor tényleg jobb hely lehetne a világ. A végcél átlagemberek általi megvalósíthatóságának, tehát az űr felfedezésének, és egy élhető bolygó keresésének a kezdeti körülmények között szerintem nem sok – ha nem éppen zéró – realitása van, éppen ezért nagyon kíváncsi lettem volna, hogy két kötet alatt hogyan juttassa el egy működő, távoli kolóniára a Földmag-híveket, de sajnos ez már soha nem fog kiderülni.
Miután lerombolják az otthonát és minden valószínűség szerint lemészárolják a rokonait, Lauren „jó” embereket gyűjt maga köré hosszú útja során, vagy legalábbis olyanokat, akikben ott van a jóra való törekvés, erkölcsi-etikai érzék és az együttműködésre való képesség. A megjelenített atmoszféra és a világ kegyetlenségének gyakran sokkolóan naturalisztikus ábrázolása a klasszikus világvége-narratívákat idézi, mint az Éli könyve vagy Cormac McCarthy Az út című filmje, előbbivel közös pontja a hit és a vallás útmutató, értékőrző szerepének kiemelése: „Bizarr, mennyire hétköznapi dolog lett számunkra, hogy a földön fekve hallgatjuk, ahogy a közelben emberek próbálnak végezni egymással.” (285.) Laurennek az erőszakkal való megküzdési esélyeit látszólag megnehezíti, hogy hiperempátia szindrómában szenved: akaratlanul is átéli a környezetében lévők érzéseit, de ez a képesség testi érzetekre korlátozódik, leggyakrabban a fizikai fájdalomra és a kéjre. A különleges adottság pozitívabb viszonyok között akár áldás is lehetne, de Laurennek az esetek nagy százalékában csak szenvedést okoz, hiszen a borzalmak ebben a világban a mindennapok szerves részét képezik, és az erőszak gépies monotóniáját csak ritkán töri meg bármilyen pozitív érzelmeket sugárzó aktus. A Life is Strange: True Colors című videójáték főszereplője szintén átéli a közelében lévők érzelmeit, de inkább a lelki síkról közelítve, ezért komplexebben. Mivel fiatalon intézetbe kerül, nagyon sokáig ő is csak az árnyoldalát érzékeli ennek az erőnek, rengeteg indulatot, dühöt, szomorúságot, kétségbeesést tapasztal, és ezeknek a fizikai tüneteit is átéli (szapora szívdobogás, összeszorult gyomor, kontrollvesztés). Emiatt sokszor keveredik bajba, akaratán kívül verekedésbe, amikor magukkal ragadják mások tomboló érzelmei. További különbség Lauren és Alex hiperempátiája között, hogy Alex a játékban idővel képes lesz befolyásolni mások érzelmeit. A különböző hangulatokat színekként, egyfajta emberekből sugárzó auraként érzékeli: pl. a szomorúságot kéknek, a derűt napfénysárgának látja. Ehhez egyfajta szelektív gondolatolvasási képesség is társul: ha ráfókuszálunk az illető problémájára, akkor a saját fejünkben hallhatjuk a célszemélynek az érzelmeit kiváltó dolgokkal kapcsolatos belső beszédét. Ha a sztori során a rendelkezésünkre álló információk alapján megfelelő módon avatkozunk be mások hangulataiba, pozitív változásokat okozhatunk szomszédaink, barátaink, és ennek révén Alex életében is. Butlernél Lauren empátiája részben egyelőre kiaknázatlan, leginkább a nyomor, és egyes társai szexuális élményeinek átélésében nyilvánul meg, de lehetséges, hogy a folytatás(ok)ban többet is megtud(hatt)unk (volna) róla. Az apja úgy véli, hogy a kislány anyja droghasználata miatt szenved ettől a rendellenességtől, számos volt rabszolgával együtt. Mindez olvasható a traumák átörökítésének allegóriájaként is. A hiperempátia kezelése is kissé önkényes, Lauren ugyanis nagyon nehezen viseli mások fájdalmának átélését, még ha puszta önvédelemből teszi is ezt: ha megüt valakit, az olyan számára, mintha önmagát ütné meg. Átmenetileg képes lebénulni a sokktól, ami sebezhetővé teszi, ezért ellenfelei hosszadalmas haláltusájának végigszenvedését általában úgy küszöböli ki, hogy egyből halálos csapást mér rájuk. Nem tudom elképzelni, miért lenne jobb átélni a halál érzését, mint az agóniát, ráadásul a szenvedő közeléből el is lehet távolodni, már ha szenvedés közben az illető képes erre. Butler úgy magyarázza, hogy a halállal a tudat, így tehát az átélhető szenvedés is azonnal megszűnik, mintha elvágtak volna egy vezetéket, vagy lekapcsolták volna a jelet sugárzó antennát, ami ebben a kontextusban elég profán, mivel a hiperempátia lehetséges (ál)tudományos alapjait meg sem kísérli megmagyarázni a regényben, így az egész megmarad egyfajta drog indukálta ezoterikus katyvasznak, egyéni észlelési sajátosságnak, ami az átélőjén kívül következményeiben senkit nem érint. Mitöbb, a halál tudatos, akár sorozatos megtapasztalása is olyan trauma lehetne, amely akár az őrületbe is kergethetné a szenvedő alanyt.
A főszereplő jellemfejlődését sem igazán ez határozza meg, azon kívül, hogy sokáig titkolja és rejtegeti, mint valami gyengeséget, mert az ellenfelei adott esetben tényleg visszaélhetnek vele, és felhasználhatják ellene. De őt magát nem tartja vissza a verekedéstől, mint jogos bosszútól, az önvédelemből való ölést pedig még elő is segíti a fennebbiek miatt. A Földmag koncepciójához sem tartozik hozzá szervesen, ha csak annyiban nem, hogy egy olyan közösség, amelynek tagjai egy személyként átérzik a többiek minden (testi) jóérzését és fájdalmát, önzésből tartózkodna ártani bárkinek is, de nem erkölcsi indíttatásból, hanem pusztán az ezzel járó automatikus „büntetéstől” való félelem miatt. Ez pedig ugyanaz a felállás, mint a hagyományos vallásokban. A „biológiai lelkiismeret” talán hasonló gyakorlati eredményekhez vezet, de nem pótolja az önként választott, belülről fakadó felelősségérzetet. Hogyha oankáli-mélységű, telepátiaszerű, lelki egymásra hangolódás lenne köztük, akkor az spirituálisan hozzájárulhatna az eszmerendszer komplexitásához, de így nincs sok értelme, főként mivel nem is minden Földmag-követőnek kell rendelkeznie ezzel az adottsággal. Ennyit a fiktív képességgel kapcsolatos szőrszálhasogatásról, de mivel ez a regény egyik neuralgikus pontja, nem lehet említés nélkül hagyni. Ugyanakkor kicsit feleslegesnek érződik, mert nincs teljesen végiggondolva, és nem viszi előre a cselekményt sem.
Az anarchikus viszonyok és gyilkos, piromán bandák, perverz alakok világában Lauren először harmadmagával vág neki a vándorlásnak, de aztán egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Az ebek harmincadjára jutott, kilátástalan világban látszólag életképtelennek tűnő csapatot alakít, tele kisbabákkal, gyerekekkel, megtört, kiéheztetett volt rabszolgákkal és „gyenge” nőkkel, de az összefogás, a gondoskodás és a józan eszük révén mégis sikerül életben tartaniuk egymást – kevés kivételtől eltekintve – legalábbis jelen kötet végéig. Kalifornia etnikailag az egyik leginkább sokszínű állam, ezt is hűen tükrözi a szöveg, mert a legtöbb karakter fekete, ázsiai, vagy éppen latin-amerikai, ők vannak többségben a kaukázusi szereplőkkel szemben, ez pedig némi afrofuturista ízt is kölcsönöz a sztorinak.
A regény különösen aktuális lehet számunkra most, a Covid kritikus időszaka után (?), az orosz-ukrán háborúval a szomszédunkban, az inflációval és az egyre inkább eszkalálódó gazdasági válsággal a nyakunkon, a bőrünkön érezzük, hogy minden ellenkező vágy és szép ígéret ellenére visszafelé, vagy leginkább önnön pusztulásunkba haladunk, mind lokális, mind globális szinten, hacsak nem sikerül záros határidőn belül kollektíven gyökeres változtatásokat eszközölnünk a gondolkodásunkban és a cselekedeteinkben. Az apokalipszist pedig nagy valószínűséggel nem egy hirtelen katasztrófa (meteorbecsapódás, űrlények támadása, napvihar stb.) fogja elhozni számunkra, bár az atomfegyverek bevetése általi kölcsönös megsemmisítés lehetősége ismét felkerült a napirendre néhány szakértő szerint – de azért bízzunk abban, hogy a világ egyik vezető hatalma sem akarja kollektív öngyilkosságba sodorni az egész emberiséget. A hanyatlás és a pusztulás tehát folyamatos – épp ezért kevésbé látványos, de nem kevésbé kényelmetlen és szenvedésekkel teli folyamat, amelynek révén mindenki rosszul jár, még azok is, akik olyan helyzetben vannak, hogy (még) nem veszik ezt észre, pusztán az élet napfényes oldalán sütkéreznek, hátat fordítva milliók szenvedésének. Lehet, hogy az unokáik már nem fognak tudni hová menekülni a nyomor, a harcok és a válságok elől. Eljön az a nap, amikor szembe kell nézni az örökségükkel, és lehet, hogy akkor már késő lesz megváltani a világot. De pislákoló fények mindig akadnak: emberek, kisebb közösségek, akik nemcsak prédikálnak, de tesznek is a változásért, példát mutatnak, és ezáltal ők maguk lesznek a változás. Számomra erről szól ez a regény. Hiszen a problémákkal küzdő társadalom által folytatott struccpolitika, mind az átlagemberek, mind a vezetők részéről tovább mélyíti a lassan mindenhová begyűrűző válságfolyamatokat.
A hatóságok korruptak és/vagy megfélemlítettek, ugyanakkor léteznek még adók, munkahelyek és iskolák. A társadalmi olló egyre szélesebbre nyílik, a gazdagok tehát ugyanolyan jól élnek, mint eddig, viszont egyre többen csúsznak lejjebb a társadalmi hierarchiában, az éhezés, a lakhatás ellehetetlenülése, az újfajta adósrabszolgaság elkerülése egyre elkeseredettebb lépésekre kényszeríti őket. Léteznek még a jó élethez szükséges erőforrások, bizonyos helyeken a technikai-infrastrukturális feltételek is adottak, mint az elektromosság, a fűtés – a víz már ritkaság –, de a legtöbbek számára elérhetetlen árakon, így a tömegek egyre több kényelmi cikktől esnek el, és a túlárazottságból fakadó, és részben a túlnépesedés miatti szelektív áruhiány lassan az alapvető szükségleti cikkek területére is átterjed. Az intézmények lassan elvesztik hatékonyságukat, mivel fokozatosan elérhetetlenné válnak a társadalom nagyobb része számára, és ezáltal lassan az alapvető funkciójukat sem töltik be, ami életre hívta őket. A társadalom keretei puszta díszletekké degradálódnak: dübörög az elnökválasztási kampány, majd a megválasztott elnök expedíciót indít a Marsra, ezzel kétes és elég hamis reményeket keltve az egyre elégedetlenebb választókban, hiszen a Föld lakosságának minimális részét is közel lehetetlen lenne egyáltalán eljuttatni egy másik bolygóra, még kevésbé életben tartani, letelepíteni és felvirágoztatni a marsi viszonyok között.
Nem meglepő, hogy Butler 1979-es Kindred c. időutazós, a rabszolgatartást, és a vegyes kényszerkapcsolatból származók kevert identitásának lelki vetületeit tematizáló regénye után, itt is erőteljes hangsúlyt kap a rabszolgatartás bemutatása és traumatizáló hatásának kifejtése. Ezek a részek kissé didaktikusnak, szentenciózusnak hatnak, viszont mindez az életmű és a szerző életútjának ismeretében elfogadható, hiszen egy olyan történelmi traumáról van szó, ami máig érezteti a hatását, ráadásul a (rab)szolgaság intézménye a világ számos részén a mai napig sem szűnt meg. Kis magyar falvakban is előfordul az ún. csicskatartás, amikor kiszolgáltatott, testileg-lelkileg lerobbant emberek pusztán ételért-fedélért elvégzik másnál a ház körüli munkákat, vigyáznak a gyerekre, elmennek a boltba stb. Gyakorlatilag együtt élnek a családdal, de nem egyenlőként, általában kamrában, fészerben, nyári konyhában. Úgy tűnik, hogy itt is egy örök társadalmi problémával állunk szemben.
A magvető példázata értelmezhető LeGuin The Ones who Walk Away from Omelasának kifordításaként is: ebből a világból nem lehet kisétálni, nem fordíthatjuk el az arcunkat elegánsan és felülemelkedetten, feldúltan sem menekülhetünk, mert akármerre lépünk, mindenhol szörnyűségekkel találkozunk. Az egzisztenciális krízis mindenkit érint, a veszteni való nélküli közveszélyes bűnözők sem válogatnak, és egyre többen lesznek. Pedig a szenvedés valójában senki számára sem előnyös hosszú távon, mert semmilyen utópiát nem tart fönn, pusztán az elkerülhetetlen összeomlásig meghosszabbítja a cégek uralmának korszakát, ahelyett, hogy az erőforrásokat a helyzet valódi kezelésére fordítanák. Butler húsbavágóan ábrázolja a világ kegyetlenségét: ebben a jövőben egyetlen percet sem töltenénk el szívesen, az olvasás éppen ezért arra sarkallhat minket, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg annak érdekében, hogy elkerüljük ezt a forgatókönyvet.
