Fekete I. Alfonz: Jövőbe száguldó rakétával

(Baráth Katalin: Afázia. Agave, 2021)

„a magyar nyelv […] olyan volt,
mint a Végítélet angyalainak beszéde:
egyszerre szép és rettenetes.”
(Horváth Viktor)

Amikor a recenzens a küszöböt keresgéli, hogyan lép(het)ne be abba a pozícióba, ahonnan mondhat bármit is, idegességre adhat(na) okot az olvasóban, az íróban aztán pláne. Bár a legtöbb esetben ez vetődhetne fel, ebben a helyzetben nem erről van szó. A tanácstalanság annak szól, hogy a szöveg kínálta nyílászárók közül, egyiket sem gondolom egészen stabil beugrónak. Természetesen lehet azzal benyitni kritikába, hogy szinte szavalom, „Baráth Katalin századfordulós, női főszereplős, detektívtörténetekkel vált ismertté (Dávid Veron-sorozat), de írt már a kortárs Budapesten játszódó, családon belüli erőszakot tematizáló krimit (Arkangyal éjjel), ahogyan publikált novellát (Halzsíros legenda, Az ​év magyar science fiction és fantasy novellái 2018 című kötetben) és történelemtudományi monográfiát is (A ​történetírás terhe)”, de ettől most eltekintenék. Egyrészt azért, mert ezúttal teljesen eltérő műfaji kódokba – hard science fiction – burkolta történetét, másrészt meglátásom szerint ebben a regényben is megtalálható a közösség tematikája, amely korábbi szövegeinek jellemzője volt. Ugyanakkor, éppen az előbbi miatt egy olyan megközelítést keresek, amelyből kirajzolód(hat), milyen galaxisban létezhet még a magyarság, ha a herderi jóslat hosszú emlékezetpolitikai árnyékát is figyelembe vesszük az értelmező olvasás során; hogyan alkotható közösség ennek tudatában; milyen nyomot hagy mindez a csoportosulás tagjain; és végül, milyen szökésvonalak áll(hat)nak rendelkezésre a 2022-es, kétszeres Zsoldos Péter-díjas (legjobb regény és közönségdíj) Afáziában.

Johann Gottfried von Herder 1791-ben kinyomtatott Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című munkájában a következőképpen vélekedik a magyarokról: „A magyar az egyetlen nép, amely ebből [a finnugor] törzsből a hódítók közé nyomult. […] Most szlávok, németek, vlachok és más népek közt az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni”.[1] Ez a gondolat időről időre táptalajul tudott szolgálni olyan elképzeléseknek, hogy a magyarság és vele együtt a nyelv megszűnik. Az erre érkező interpretációk alapvetően két irányból származtak. Az egyik a megújulást szorgalmazóként értelmezhető, ahogyan erre Pomogáts Béla esszéjében rámutat, és említ ehhez néhány szerzőt is – Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond, Jókai Mór–,[2] a másik irányzathoz pedig azok tartoznak, akik valamilyen módon politikai tőkét igyekeznének kovácsolni abból a nemzeti rettegésből, melynek segítségével irányíthatóvá és befolyásolhatóvá teszik az arra hajlamosakat, ezzel létrehozva a „mi” és „ők” különbségtételt. Mindkettőből jutott Baráth Pandonhyájába (Pannóniájába) is. Következésképpen azonosítható egy pozitív és egy negatív oldal. Ahogyan az egyik szereplő fogalmaz, „Félek, tehát itthon vagyok.” (81.) Ez a látszólag szétszálazhatatlan össze nem illőség és ellentmondás, ami a zsigeri rémület és az erre adott dacos válasz egymásnak feszülése, a narratíva egyik mozgatórugója. Noha e két ellentétes megközelítés azonosíthatóan jelen van és mélyen be is fészkelte magát az Afázia gondolatvilágába, a szöveg ezt a herderi jóslatra olvasott kettős értelmezési keretet az új, hozzátett kontextus kapcsán sajátosan kezeli. Ez az olvasat a science fiction másságából származik. Ezáltal kölcsönözve egy ismerősnek ható lüktetést a kötetnek: egyszerre húz közel magához és idegenít el. Felismerhetővé válik tehát, hogy bár a sci-fi író a vélelmezett vagy elképzelt jövőről ír, annak gyökerei visszanyúlnak a jelenbe. Ha politikai vagy ideológiai összefüggésben értelmezzük a jövő–jelen viszonyrendszerét, úgy a mindenkori válaszok merevsége az, ami összekötő kapocsként működik. Meglátásom szerint pont ebben tud Baráth regénye ellépni ettől a keretrendszertől. A sci-fi kínálta perspektívaváltás egy behozhatatlan előnyt ad a szövegnek, ez pedig a valódi hajtóerő, vagyis az, hogy a látszólagos lehetetlenből kreál lehetségest.

A regényben a távoli jövendőben járunk, ahol minden, amit ismertünk megszűnt. Két birodalom uralja a Naprendszert: a pénz mozgatta Demokrácia és az önkényuralmat előnyben részesítő Háló Birodalom. Kettejük érdekszférájába különböző bányászkolóniák és telepek tartoznak, attól függően, hol találhatóak és mennyire gazdagok nyersanyagban. Ebbe az oppozícióba kerül bele egy harmadik, mesterséges bolygó, Pandonhya. Míg a nagyhatalmak lakosságának információcseréje vizuálissá vált, addig az utóbbi lakosai, a moyerek (magyarok), megtartották a nyelvet, mint a kommunikáció eszközét. A szöveg hangsúlyozza a nyelv melletti döntés kuriózumát, illetve, hogy egy kis közösségen belül még képes betölteni a jelentésátadás szerepét. Továbbá, a moyer nyelv rendelkezik azzal a speciális tulajdonsággal, hogy az azt nem értők számára drogként működik. Legalábbis abban az esetben, amikor Ige formájában hangzik el, így egyben el is különböződik a nyelv többi részétől, ezáltal magában hordozza az irodalom ígéretét is. Az irodalom pedig ebben az esetben az identitásképzés funkcióját tölti be, ahogyan a 19. században is: itt is képes főbb mozgatórugójaként összekovácsolni a csoportot. Az Afáziában annak a kidomborítása olvasható, miként hat bódítóan és tesz beteggé, függővé az irodalom, amikor identitást is konstruál. Ez a nemzetállamokra jellemző bináris oppozíció, amit Baráth jelzésértékűvé tesz és egyúttal tovább is gondolja, majd párhuzamba állítja a függőséggel, betegséggel. Az Afázia ugyanakkor a kisebbség nyelvét helyezi fókuszba, annak birtoklása pedig olyan hatalmat jelent, amelynek segítségével tovább tágítható az ellenőrzés és felügyelet a lakosságon. Ez egy ügyes hatalmi technika, amit a moyerek harmadik, kis szereplőként képtelenek kiaknázni. Ez az alkalmazott hatalmi technika azonban olyan veszélybe sodorja őket, ami megelőlegezi, és egyúttal feltételezi is a harmadik utasság terhét. Fellép(het)nek megtűrt drogdílerként a zárt Naprendszer minden szegletében, ugyanakkor folyamatosan vigyázniuk kell magukra, mert azzal, hogy a nyelvüket árulják, prostituálódnak. Ez a kitettség a többség számára állandó veszélyforrás. Egy még élő moyer teste rendkívül drága és hasznos mindkét nagyhatalomnak, „nyelvészek dolgoztak azon, hogy szintetizálni tudják a moyer beszédet, és megfosszák Pandonhyát a bevételi forrásától.” (80.)

A herderi jóslatra adott első baráthi válasz ebben az esetben a felsőbbrendűség és a kiszolgáltatottság kettősében jelenik meg. Mindez terelhetné a politika szintjére a narratívát, mégis meglepően keveset olvashatunk a különböző machinációkról, frakciók közötti nézeteltérésekről vagy az egymás elleni akciókról. A szereplők a gyakorlati oldalát domborítják ki az alapvetően kisebbségi és túlélésre játszó politikának, így bár láthatóvá válnak a mozgatórugók, a teljes mélységbe nem nyerhető alaposabb betekintés. A történet elején még az egyik főszereplő az események első vonalában találja magát, később ő és az egész moyer civilizáció is majdhogynem tehetetlenül sodródik az árral. Mindezt abból a szempontból gondolom problematikusnak, hogy bár világos az adott keret, zavaróan sok részletre sajnos mégsem derül fény, a fókusz is átkerül a háború körüli villongásokra, így a hatalom szempontjából nem bizonyít aszerint a szöveg, mint amennyi lehetőség rejtőzik benne.

A nyelvi fókuszra ellenben jóval nagyobb hangsúly kerül az Afáziában. Amikor az egyik szereplő elfelejti az Igét, rádöbben, hogy „a birodalmiak nem ismerik föl az Igét abban, ami a száján az utóbb kijött. Teljesen meg voltak zavarodva.” (222.) Baráth tehát itt szó szerintivé teszi az elkülönböződést. A nyelv különös részévé válnak a moyer irodalom egyes szemelvényei és szövegemlékei. Egyfelől ezek a részek kurzívval szerepelnek a szövegben, másfelől fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szereplők, ahogy a fentebb idézett részben is, az értéstől vagy használattól teszik függővé, mi működik Igeként, vagyis drogként. A szereplő azzal próbál menekülni, hogy bár nyelvtanilag helyes mondatokat mond, azok pragmatikailag nem részei az irodalomnak, szemantikailag pedig inkább Kassák Lajos folyóiratában, a ban találhattak volna társakra. A „[K]elepelő holdak törlik hátra a vödröket” (222.) egyértelműen szakít a korábbi irodalomértéssel, azonban az a regénybeli értelmezői, fogyasztói közösség ugyanolyan megrökönyödéssel fogadja, mint az első világégés utáni korosztály a modernizmus különböző irodalmait.

Ez az alkalmankénti, ellenállásra felhívó eltérés a korábbi sémáktól jellemzője volt még a Nagy Háború utáni kulturális életnek is. Az addigi világértelmezések csődje, majd összeomlása után az akkori nyugati világ felejteni akart, úgy ereszkedett egyre lentebb a dekadencia grádicsán, mígnem leért a pincébe, ahol a következő világháború várt rá. Az Afázia a Ganümédész-háború után játszódik, melynek kiváltó oka a nyersanyagok feletti uralom és az azzal való kereskedés joga volt. Így a „csatákban traumatizált tömegek felejteni vágyásának” (47.) segélykérő sikolya tette gazdaggá Pandonhyát. Ez a hatalmi egyensúly azonban felettébb kényesnek bizonyult, a háború ismét a küszöbön áll. Baráth azonban nem elégszik meg ennyire közvetlen párhuzamokkal, így fordít egyet az általunk ismerteken. Az Elveszett Nemzedék ezúttal kizárólagosan tizenhét nőből állt, akiket genetikailag manipuláltak, hogy alkalmassá tegyék őket minderre. A moyer vezetés besorolhatatlan, nemtelen és nemzőképtelen harcra kalibrált mutánsokat kreált belőlük. Ennek a másik oldala a tudatos és extrém családtervezés, melynek ebben a változatában mindenkinek megvan az előre leosztott szerepe: „A moyer férfiakat meddővé változtatta az évszázados genoplancia – szándékosan, hogy a moyer magot ne szórhassák szét felelőtlenül a Naprendszerben, ne adják vissza vele ellenségeiknek a beszéd képességét. A moyer genomot a nők örökítették tovább, a nászidőszakban a genoplánerek által kiválasztott, az átörökítés után pedig kivégzett moyerfüggő önkéntesek génállományával vegyítve.” (283-284.) Ez a megnyomorítottság és a poszttraumás stressz pedig végigvonul a női főszereplő, Sió és a férfi protagonista, Maros életén, mindkettőjüket megkeseredetté teszi. A megjelent feszültséget azonban nem tudják lázadásként kicsatornázni, szavakba önteni elégedetlenségüket. Egyetlen szökésvonalnak a címbeli afázia látszik.

Ebből a szempontból pedig a betegség beemelése mint egyedüli lehetséges megoldás egy olyan inkluzív lehetőségrendszert sejtet, amely ebbe a felállásba kívülről érkezik. A nyelvi képesség csökkenése és ezáltal a világgal való reláció feltételezett kisebbedése inkább a herderi jóslat negatív oldala felé viszi az értelmezést. Kilépést kínál a moyerek által működtetett és fenntartott hatalmi harcból, egy vissza nem fordítható eredménnyel járót. Ami a másik értelmezési irányt illeti, azt Baráth egy olyan pozitív olvasattal oldotta meg, amely egyfelől ugyanezt az elgondolást hozza létre, másfelől egy teljesen új vektor mentén más utat kínál fel. Mindkét eset összeforr a nyelvvel.

A moyer nyelv használata szigorú feltételrendszer mellett valósul meg. A hagyomány által megszabott dekórumként érthető keretek a következők: minőség, mennyiség, relevancia és mód. Ezek olyan követelmények, amelyeknek köszönhetően ez a kiválasztott nép „az Ige könyörületének hála megőrizte a beszéd szent képességét.” (71.) Ugyanakkor ezt visszafelé is igazolják azok a tézisek, amelyek kimondják: „Moyer létünk lényege az Ige. Akit elhagynak az Igék, megszűnik moyer lenni.” (88.) Annak fényében, hogy ezt a direktívát már gyerekkoruk óta beléjük verik, az eltérésnek, a mást mondásnak vagy magának az elkülönböződés esélyének így tovább csökkent a jelentősége. Ez a zárt, bináris oppozíciót feltételező rendszer ejtette foglyul a moyereket. Ha az egyén nem tudja gyakorolni ezt a hatalmát, kitaszítják a közösségből. Erre jó példa az afázia betegsége, ami érthető a herderi jóslatra adott válaszként is. A moyer nyelvhez mint kommunikációs formához való hozzáférhetetlenség pozitívumként beállítása azon az elképzelésen alapszik, hogy a regény herderi jóslatának értelmezésén, az össze nem egyeztethető kettősségen, felül lehet kerekedni. A lehetetlennek tűnő feladat egy betegség formájában jelenik és oldódik meg.

A jövendölésre adott másik baráthi olvasat szintén körmönfont. A korábban említett moyer betegség, az afázia, mintegy szökést kínál ebből a hatalmi mókuskerékből. Az ettől eltérő viszont valóban egy politikai döntés következménye, ami már magában tovább örökítette a moyer irodalom által kreált „mi” és „ők” hatalmi rendszerét, valamint elültette a magot a következő generációban, hogy ugyanazzal a kettősséggel viseltessen a közösség iránt, amelyhez tartozik nyelvileg. A női főszereplő, Sió azonban igyekszik felülírni ezt az elképzelést, tenni azért, hogy ez a herderi jóslat már valóban a múlt része legyen, és a moyer közösség elszakadhasson mindettől.

Baráth-regénye felvillant egy értelmezési lehetőséget arra vonatkozólag, hogyan mozdítható ki a közösség azokból a megmerevedett válaszokból a nyelv segítségével, amelyek eddig hátráltatták vagy helyben járásra késztették. Noha ezen két radikális út közül csak az egyik az, amelyik választás után válik járhatóvá, a másik mintegy valódi szökésvonalként funkcionál. Kedveltem a kötetet, ellenben meggyőződésem, hogy ha itt-ott beillesztett volna mondatokat, amelyek valóban adtak volna, nem csak sejtettek volna, elégedettebben lettem volna. Ez nem feddés, inkább bíztatás arra vonatkozólag, hogy legyünk radikálisabbak, merjünk olyan megoldásokkal kísérletezni, amelyek eddig nem bukkantak még fel a kortárs magyar irodalomban. Ugyanakkor remélem, hogy a következő regényben a volt jugoszláviai üdítőitalok közül a Cockta is felbukkan, ha már a Jupit itt elhasználta.

 

[1] Johann Gottfried Herder: Eszmék ​az emberiség történetének filozófiájáról és más írások, Gondolat, Budapest, 1978, 13–14.

[2] Pomogáts Béla: A nemzethalál víziója. Egy Illyés Gyula-tanumány előzményei és története, Forrás, 50. évf., 4. sz., 2018, 39–45.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük