Megközelítések, stílusok és vállalások széles skáláját vonultatja fel a Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztésében megjelent kötet. Az eredmény viszont kiegyensúlyozatlan: a stilisztikailag kiforratlan darabok mellett olyan átgondolt és gondosan szerkesztett novellákat is olvashatunk, mint Farkas Balázstól az Orcz bástyái vagy Juhász Viktortól a kötetzáró Az Eigengrau. A kiegyensúlyozatlanság a válogatás és a szerkesztők koncepciójának egyenes következménye: egyrészt a kötetbe nyílt pályázati felhívás útján bárki bekerülhet (évente több száz novella érkezik a kiírásra), másrészt a szerkesztők felkérnek alkotókat, hogy náluk publikálják új írásaikat. Így kezdő írók és gyakorlott szerzők szövegei szerepelnek egymás mellett.
A 2018 óta évente kiadott válogatás fontos lenyomata a magyar spekulatív fikció (SF) jelenének és alakulásának. A kötet nemcsak az alkotói közösséget szervezi és alakítja azzal, hogy megjelenési lehetőséget biztosít, de a befogadó közösség önszerveződése szempontjából is megkerülhetetlen: minden évben viták, beszélgetések, véleménymegfogalmazások katalizátora. A Zsoldos-díj, a legrégebbi magyar SF-díj jelöltjei és díjazottjai között is megtaláljuk a sorozatban megjelent szerzők novelláit. Roboz Gábor 2021-ben egy kortárs magyar horrorantológiát is szerkesztett a Gabo Kiadónál, interjúikban az ő és Kleinheincz talán leggyakrabban ismételt gondolata, hogy a válogatás során a legfőbb szempontjuk az írások minősége, semmilyen tartalmi vagy stilisztikai elvárással nem élnek. Hogy műhelynek nevezhetjük-e ezt a nemes szerkesztői és kiadói vállalást, illetve, hogy mennyire tekinthető sikeresnek ez a munka, valószínűleg csak egy-két kötet múlva fog kiderülni: remélem, a korábbi kiadványokban bemutatkozott alkotók élnek a szerkesztői meglátásokkal és a többi novella tanulmányozása során levonható tanulságokkal. A 2021-es válogatást, akárcsak az azt megelőzőeket, a szerkesztők nem osztották tematikus szekciókra, ugyanakkor számomra a novellák egymás utáni sorrendje sem rajzol ki motivikus ívet. Olvashatunk például egy budapesti, kiégett vámpírról, aki flegmán narrálja saját életét (Láng Annie: Elveszett pokol), vagy bizarr és megfoghatatlan földöntúli létformáról, aki/ami az emberek szexuális hiányaiból táplálkozik. Ez utóbbi, Erdei Lilla Vadhús című novellája a kötet tabudöntögető, elhallgatásokkal és frusztrációkkal teli, remekül felépített szövege.
Van néhány téma, amely több írót is foglalkoztatott tavaly (is), ilyen az elkerülhetetlen ökológiai katasztrófa romjain kivirágzó high-tech élet, amelyben az ember gépekkel él szimbiózisban, azokra hagyatkozik. Ezekben a szövegekben az emberiség nem tanulta meg újra a természet részének látni magát, nem alkalmazkodik, hanem küzd tovább. Egy másik, nem csak a 2021-es antológiában megjelenő tematika a magyar folklór motívumainak, a magyar falu világának, és a magyar közelmúlt elemeinek átszövése fantasztikus elemekkel. Komor Zoltán a Májgaluska Mariska című novellában a verbális és kortársi bántalmazás témáját félelmetes precizitással helyezi egy falusi közösségbe, a testi folyamatok és reakciók grafikus leírásai sokáig velünk maradnak. Rusvai Mónika a szocializmus világnézetével és társadalmi elvárásaival árnyal az alapvetően öko-fantasy világából érkező kérdésfelvetést és családi konfliktust. A Nem ereszt gyökeret belé című novellában Rusvai sztahanovista versenyeken méri össze a varázslók, vagyis a csapadékipari szakmunkások erejét, és egy olyan világot képzel el, amelyben a szocializmus sajátos infrastruktúrát épít a varázslók munkája alá, és ezzel okoz nehezen gyógyuló sebeket.
A magyar SF közösségeiben talán a legtöbbet tárgyalt és elemzett kérdés a világépítés, tehát az, hogyan hozzanak létre az alkotók önálló, koherens, logikus rendszert, mely nem tartalmaz oda nem illő elemeket és szavakat, amely egyedi, egzotikus, de mégsem annyira más, hogy ne tudnánk eligazodni benne. A tárgyalt kötetben számos jól felépített világgal találkozhatunk: kidolgozott részletek, befogadható neologizmusok, motivált konfliktusok. Több novella azonban a kifejletre, a konfliktusok kifutására szétesik, mintha az alkotóknak nem jutna már a lendületből vagy figyelemből arra, hogy a lezárást is ugyanolyan alaposan kidolgozzák. Előfordul, hogy szétfoszlanak az addig szorosan tartott szálak, de arra is találni példát, amikor sikertelen hangnemváltással szembesülünk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a világépítésen túl a következő, tanulmányozásra érdemes téma a világok elengedése kellene legyen.
Végül két novelláról szeretnék részletesebben írni, melyek a megmozgatott asszociációkban hasonlítanak egymásra, a bizonytalan körvonalú világok megalkotásakor magát a nyelvet, tehát a felépített világok anyagát is megkérdőjelezik, ily módon az olvasóban is egyre növekvő elbizonytalanodás érzetet generálnak. Farkas Balázs és Juhász Viktor egyaránt az Osztrák–Magyar Monarchia nyelvi, kulturális, és földrajzi örökségéhez nyúlnak vissza. Ez a sajátosság németes hangzású nevekben, közép-európai helyszínek evokálásában, valamint direkt utalásokban is reprezentálódik. Farkas Balázs Orcz bástyái című novellája egy elfeledett vidéken játszódik, amelynek nemcsak lakóit felejtették el, de ők maguk is elfeledkeztek azokról a koordinátákról, amelyek mentén definiálhatnák magukat. Az előző mondatom durva leegyszerűsítése az Orcz bástyái világának, hiszen itt maga a tér és a térbeli mozgás fogalmai is értelmezhetetlenné váltak. Az emlékezés – akár valami megtörténtre, akár megnyugtató, de kitalált emlékekre – időnként felbukkanó tárgyak segítségével lehetséges. Banális, és a maroknyi szereplő számára nehezen azonosítható tárgyak ezek, bélyegek, fotók, tollak, amelyek elvesztették kommunikációs funkciójukat. Olyan jelölők, amelyek egyszerre utalnak és nem utalnak jelöltre. Emblematikus az egyik karakter szájába adott mondat: „A nyelvet [amelyen a bélyegen látható szövegét írták] nem ismerem. A szavak persze ismerősek.” (121). A novella felhasználja a nyomozás dramaturgiai elemeit, amennyiben a szereplők egy megfoghatatlan teret keresnek, és fontos szerepet kap benne egy szótár is, amellyel mintha megfejthető lenne a keresett tér töredékes és torzult nyelve, Farkas Balázs szövegében azonban minél inkább úgy tűnik, hogy főszereplőnk, a gyanúsan csonka nevű Hel, visszanyeri cselekvőképességét, annál inkább elveszíti azt. A terek áthidalása, a térbe beleveszés egyszerre veszteség és nyereség, természetellenes és természetes, végső soron mindössze egy kommunikációs állapot.
Juhász Viktor Az Eigengrau című novellája a kötet legkiforrottabb szövege: burjánzóan komplex világot épít fel, amelynek múltja beláthatatlan, fizikai kiterjedése pedig instabil. A határok elbizonytalanodása, megfoghatatlansága itt is központi téma: ismert világ határán járunk, ami egyben a Monarchia határa is, félőrült fegyenc varázslók lakta települések és alakváltó erdők vidéke. Míg Farkas Balázs a nyomozás, Juhász Viktor a nosztalgikus tudományosság elemeit használja arra, hogy az olvasónak támpontokat adjon: van itt léghajó, távírda, kartotékszekrény, iktatókönyv, obszervatórium, ehhez társulnak az olyan kényelmesen ismerős, ugyanakkor mégis kissé távoli személynevek, mint Vilhelmina Blút, Kornéliusz Holt, vagy baljóslatú helynevek, mint Martalék, Lázvíz vagy Kalamona.
A novellában a többféleképpen definiált Eigengrau, egy letűnt civilizáció terhes öröksége, a bizonytalanság egyik forrása. Az Eigengrau mint hipertárgy megfoghatatlanságát Juhász metaforák sorával fejezi ki: „[a]z Eigengrau fortyogó sav, amely bármit felold, vasat, márványt és sárkánycsontot” (297); „[a]z Eigengrau harangszó, amely a fekete csillagok nyelvén dalol, és annak, aki meghallja, a maga könyörtelenségében világosodik meg a létezés értelmetlensége” (308); [a]z Eigengrau egy tükör, amelyben a szemlélődő megláthatja saját magát, és a háta mögött az Eigengraut, amelyben megláthatja az Eigengraut és saját magát, és így folytatódik a végtelenségig” (320); [a]z Eigengrau egy történet, amely egy útvesztőről szól, amely egy történet, amely egy útvesztőről szól, és így tovább” (321). Juhász a történet-útvesztő-bizonytalanság-utazás motívumait a legelső bekezdéstől kezdve tudatosan egymásba játszatja, mintha egy osztrák–magyar Borges készítene sokdimenziós térképet Közép(-Európa) földjéről, ami sejthető, hogy inkább gyerekrajz lett.
A Monarchia folyamatosan változó határán a rejtélyes és vonzó Eigengrau alakítja át a teret, és ezzel együtt a nyelvben és a tudatban (gondolatokban, emlékekben) rejlő biztos fogódzókat. A szereplők elveszettek és dezorientáltak, Juhász mesterien alkotja meg a váratlan, de megszokott, amnéziával élő, E/1-es elbeszélő hangját. A goromba és másokon kicsinyes bosszút álló narrátor, egy varázserejű prokurátor egyszerre keres egy személyt és magát az Eigengraut. Számára az egymást követő ráismerések szükségszerű támpontnélküliségbe torkollnak, hogy aztán ugyanazt újra felfedezze: a sehova sem vezető gondolatfolyamokat az elbeszélő önreflexióra tett kísérletei ritmizálják.
A komplex világépítésen és a meghatározhatatlan Eigengrau sokrétű szemléltetésén túl a novella nyelvi felépítése is hozzájárul ahhoz, hogy ez legyen a kötet legárnyaltabb szövege. A bejáratott gondolatfolyamokat a nyelvben megalkotott világ is elbizonytalanítja, így az olvasó is ahhoz hasonló dezorientált állapotba kerül, mint amit főszereplőnk megtapasztal. A már bemutatott érzékeny tudatfolyam-ábrázolás mellett ennek a stratégiának másik sikerrel alkalmazott nyelvi eszközeként említhető a halmozás, mégpedig olyan elemek egymás mellé helyezése és hasonlóként kezelése, amelyek kognitív sémák köré szervezett gondolkodásunkban hagyományosan nem jelennének meg, idegenül hatnának. „A [léghajó a] minisztériumi küldöttség elgyötört tagjain kívül több láda eperkozervet hoz Kalamona városállamából, valamint vastablettákat, gramofonlemezeket és Augustus Herbst árnyékát (293) – a novella első bekezdésében még hemzsegnek az érdeklődésünket felkeltő, a nosztalgikus tudományosság világából származó elemek, a felsorolás ezzel együtt meglepő és új kapcsolatokat hoz létre, illetve ezekből épít nyelvi labirintust. Később például azt olvashatjuk, hogy „[a]z Eigengrau olyan éles, hogy roncsolás nélkül hasít mindent, […] lepkeszárnyat vagy embersóhajt” (304) vagy „[f]elesleges álmodni, építeni, szaporodni, verseket írni” (309). Juhász mondataiban mellérendelő viszonyba kerülnek olyan elemek, melyek között addig semmilyen hasonlóság nem volt, ezáltal pedig minél többet olvasunk a szövegből, annál inkább megtapasztalja, hogy nem számíthatunk bevett asszociációs folyamatainkra, sőt, a gondolkodásunk alapját adó sémákra sem. Olvasás közben főszereplőnkkel együtt tévedünk el újra meg újra.
