Gács Anna: Önéletrajz – történet nélkül?

(Anna Poletti: Stories of the self. Life writing after the book. New York University Press, 2020)

A saját életről szóló beszámolók mai kavalkádjában minden önéletrajzzal foglalkozó, tudományos ambícióval írt munkának az első és talán legnehezebb lépése az kell legyen, hogy a szerző valahogyan körülhatárolja és definiálja, mit is ért önéletrajzon. Hogyan lehet megmagyarázni az autobiográfia több évszázados irodalmi tradíciója és egy mai blogbejegyzés közötti kapcsolatot anélkül, hogy egyszerűen egy irodalmi műfaj különböző változatainak tekintenénk őket? Ha ugyanis ugyanannak az irodalmi műfajnak a két verziójaként gondolunk rájuk, az merőben ellentétes volna nemcsak az elmúlt fél évszázad humán- és társadalomtudományi megközelítéseivel, de azzal a jelenséggel is, hogy a saját életről szóló nyilvános beszéd, ez a túlságosan, akár az unalomig is ismerős megszólalásmód a mai nyilvánosságban nemcsak hogy határozott műfaji vonásokkal nem rendelkezik, hanem túlnyomórészt nem is irodalmi jellegű – vagyis a szövegek mellett a képzőművészeti alkotások, videók, fotók, képregények, közösségimédia-hírfolyamok is egyenrangú médiumai lehetnek. Sokan sokféle választ adtak arra a kérdésre, hogy mégis mi köti össze ezeket a megnyilatkozásokat, amelyek mára oly kiemelt szerepet töltenek be a világban való tájékozódásunkban: például a szerző és a közönség különleges viszonya, illetve az intimitás és a nyilvánosság jellegzetes metszete, esetleg az ilyen művek sajátos (kisebbségi) közösségképző ereje, vallomás- vagy tanúságtevő funkciója, emancipációs küldetése, vagy éppen a saját tapasztalatok megosztásának terhes nárcizmusa, a társadalmi problémák komplex megragadását lehetetlenné tevő szüntelen mellébeszélés.

Anna Poletti kötetében úgy vágja át a gordiuszi csomót, hogy az önéletrajz közkeletű, de nem túl precíz fogalmát az ön-élet-bevésés [self-life-inscription] varázsszavára cseréli le. A könyvben vizsgált műveket: képző- és médiaművészeti alkotásokat, filmeket, zine-eket, médiaprojekteket az köti össze egymással és a nyilvánosságot elözönlő rokon jelenségekkel, hogy szerzőjük megmutatkozási vágya nyomot hagyott azon az anyagon, amelyet a megmutatkozás médiumának választott. Ezek a nyomok, bár uralhatatlanok a szerző számára és elkerülhetetlenül kiszolgáltatódnak az értelmezők – professzionális interpretátorok vagy éppen a közösségimédia-aktivitásunkat megfigyelő gazdasági és politikai hatalmak – kényének-kedvének, mégis visszautalnak az egyszer volt életre, annak a történetté formálás előtti tapasztalatára. Az ön-élet-bevésés koncepciója a saját életről szóló beszámolók két aspektusára helyezi a hangsúlyt. Az egyik az önéletrajz-kutatás önállósodása óta újra és újra előtérbe kerül: az önéletrajzi megnyilatkozások medialitásának – anyagiságának és mediális rendszerekbe írottságának – kérdése. A másik viszont Poletti megközelítését inkább szembe állítja az általam ismert autobiográfia-felfogások többségével: nevezetesen, hogy a szerző hangsúlyosan nem-narratív, azaz az önéletrajzokban elbeszélt történet jelentőségét kétségbe vonó felfogást próbál megfogalmazni. Az alábbiakban azt szeretném körüljárni, hogy mit jelent az ön-élet-bevésés anyagelvű és nem-narratív elgondolása, milyen revelációkkal járhat, és hol lehetnek a korlátai.

Andy Warhol 1974-ben kartondobozokba kezdte gyűjteni személyes tárgyait a fotóktól a félig megevett pizzaszeletekig. 10 évvel későbbi halálakor 610 ilyen, minden módszert és elvet nélkülöző módon összeállított dobozt hagyott hátra életművének újabb és immár utolsó meghökkentő darabjaként az utókorra, a művészettörténészekre, biográfusokra és a kétségbeesett múzeumi archivátorokra. Poletti első, a többinél személyesebb elemzésében igen élvezetesen ecseteli kutatói frusztrációját és tanácstalanságát, amikor ez az anyaghalom feltűnik a látómezejében, és minél közelebb kerül hozzá fizikailag, annál kevésbé érti. Az Időkapszulák, ez a stréber utókort kigúnyoló, végtelenül ironikus műszörnyeteg ugyanakkor nagyon is jól érthető metaforája az önéletrajznak Poletti felfogásában: minden egyes darabja egyszerre kínálja fel a taktilis találkozást a nagy művésszel, és foszt meg attól, hogy elmondjon valamit Warhol élettörténetéből. Warhol, mint az okos lány a mesében, mindent ránk hagyott és nem hagyott ránk semmit.

Warhol projektje, amely évtizedekkel előzi meg a többi elemzett művet, mai perspektívából arra is rámutat, hogy a saját élet megörökítésének a digitális kultúra diadala előtt is bőven voltak olyan formái, amelyek nem a könyv lapjait és történetmondását választják médiumukul. Mivel a könyvvel kapcsolatos máig meghatározó (bár egyre kevésbé igazolható) kulturális elfogultságunk hajlamos a könyvet a közlés természetes módjának látni, ezek a nem könyvbe foglalt önéletrajzi művek – régiek és újabbak – erőteljesebben irányítják rá a figyelmet a megmutatkozás médiumára, a médialitás szerepére életünk közvetítésében. Az önéletrajz-kutatásban a medialitás kérdése az 1970-es évek óta egyre inkább előtérbe került, és olykor olyan radikális megfogalmazásokhoz vezetett, mint például Elizabeth Bruss jóslata az önéletrajz haláláról, amit a szerző arra a sejtésre alapozott, hogy a vizuális médiumok hatalomátvétele fel fogja számolni az önreflexió sajátosan irodalmi formáit. Polettit azoban nem a médiumok hierarchiája érdekli, hanem elsősorban az élet közvetítésének megkerülhetetlen anyagisága: a kartondobozban rohadó pizza, az anonim vallomásokat hordozó képeslapok, a szelfi, ami másként testesül meg és így mást jelent az Instagramon és a kiállítótérben.

Poletti megközelítésében nemcsak az inspiráló, hogy a saját élet kortárs megörökítési kísérleteit az avantgárd művészeti hagyományhoz köti vissza, hanem hogy rámutat: digitális és analóg között nincsen különbség e tekintetben. Az olyan dekonstrukcionalizmuson nevelkedett szerzők, mint például a könyvben gyakran megidézett N. Kathrine Hayles amellett érvelnek, hogy a digitális sem anyagtalan. És lássuk be, mi más bizonyíthatja jobban ezt a mai ember számára, mint az, hogy a weben akkor is nyomot hagyunk, ha nem akarunk. Választásaink, kíváncsiságunk, múló szenvedélyeink, szinte formát sem öltő gondolataink épp úgy, mint felejthetetlennek vélt pillanataink megörökítése, számunkra kontrollálhatalan módon hagyja ott lenyomatát a digitális matérián, és szolgáltat ki minket bosszúszomjas szerelmünknek vagy politikai hatalmaknak. Poletti ön-élet-bevésés koncepciója a saját tapasztalat közvetítésének megkerülhetetlen anyagiságát összekapcsolja a dekonstrukció rekonstruálhatatlan jelentésű nyomokról szól elképzelésével és a digitális nyilvánosság (joggal) paranoid tapasztalatával. Életünk, tapasztalataink közlésének leküzdhetetlen vágya állandóan beír minket különböző mediális rendszerekbe, amelyek aztán a saját logikájuk szerint szolgáltatnak ki minket az értelmezők hatalmának. Ez az elgondolás kapcsolja össze egymással Warhol majd’ fél évszázados nagyszabású és alaposan kitervelt művészeti gesztusát egy mai internetező reflektálatlan bejegyzéseivel, és ez nyitja meg a teret a kötet változatos tematikájú, termékeny, sokszempontú elemzései számára.

Ezek közül kettőt szeretnék kiragadni. Ezeknek az együttese megmutatja, hogy az ön-élet-bevésés koncepciója képes szembesíteni minket azzal, hogy az életünk nyomai általunk nem uralt történetek nyersanyagául szolgálnak. Ugyanakkor a két példa egymás mellé helyezése arra is rámutat, hogy mire nem képes ez a koncepció: választ adni arra a kérdésre, miért fontos, hogy az önéletrajzi jellegű megnyilatkozásokban valaki a saját tapasztalatának elbeszélője és értelmezője. 2005-ben az amerikai Frank Warren felhívást intézett a nagyközönséghez: arra kérte a résztvevőket, hogy kézzel írott, postára adott képeslapokon osszanak meg vele olyan titkokat, amelyeket még soha nem mondtak el senkinek. A PostSecret projekt pár szavas anonim vallomásai Warrent sikerkönyvek szerzőjévé, szép hasznot hozó digitális vállalkozások tulajdonosává és ezreket vonzó élő események sztárjává tették. A PostSecret indulása után tíz évvel Ai Vej-vej kínai emigráns művész és európai politikai ikon Leszbosz szigetére utazott, hogy szelfiket készítsen az éppen partot érő közel-keleti menekültekkel. A fotókat a saját Instagramján publikálta, majd a belőlük nyomtatott papírtapétával burkolta be Safe Passage című amszterdami kiállításának egyik termét. A két példa hasonlósága szembetűnő: emberek életének önként szolgáltatott dokumentumai válnak olyan jelentésrendszerek részévé, amelyeket ők a legkevésbé sem uralnak, olyan nyomokká, amelyek utalnak az ő egyszer volt életükre, annak megélt tapasztalataira, de nem állítható össze belőlük az életük története.

A két példa Warhol Időkapszuláival együtt jól illusztrálja, hogy mit jelent az önéletrajz mint a szerző által uralt koherens történet fogalmának helyettesítése az ön-élet-bevéséssel mint a nyomtot hagyás vágyával és az ebből eredő kiszolgáltatottsággal. Amire azonban szerintem ez a fogalom nem ad választ, az a két projekt különbsége. Poletti látszólag magától értetődőnek veszi és reflektálatlanul hagyja az eltéréseket. Miért ír Warren vállalkozásáról leplezetlen kritikával és a Vej-vejéről szinte felmagasztaló lelkesültséggel, ha egyszer mindkettőnek a mélyén az a megkerülhetetlen tapasztalat munkál, hogy önéletrajz nem lehetséges, csak ön-élet-bevésés? Nyilván szólhat ez az elfogultság Vej-vej magasművészeti státusának Frank Warren nyíltan kommerciális vállalkozásával szemben, bár akkor is kérdéses, hogy a kortárs sztárművészt létrehozó és fenntartó gépezet mennyivel kevésbé élősködik a projektbe bevont civileken, mint a Warren sztárstátusát biztosító médiarendszer. Sőt, ha innen nézzük, a Warren felhívására képeslapokat küldők önkéntessége sokkal problémátlanabb, mint a közvetlen életveszélyből éppen csak megmenekült, de totális egzisztenciális bizonytalanságban lévő, az idegen környezetben végtelenül kiszolgáltatott, feltehetően kommunikációs nehézségekkel is küzdő menekülteké. De akár a művészstátus előtti főhajtás áll Poletti elfogultságának hátterében, akár más, az biztos, hogy a szerző azt sugallja: Vej-vej nem vagy legalábbis kevésbé zsákmányolja ki az Európába érkező menekülteket, mint Warren a titkaikat megvalló amerikai civileket, amikor életük dokumentumait kéri tőlük, hogy beépítse a saját művébe. Vajon lehet-e a két vállakozás között ilyen morális különbséget tenni akkor, ha ragaszkodunk hozzá, hogy a saját életek megmutatásának nyomai nem történetszerűek? Van-e különbség a másik ember saját életéről szóló beszámolójának igenelhető és elutasítandó felhasználása (értelmezése) között, ha a történetet kiiktatjuk a gépezetből?

Nézzük először is, mi indokolhatja, hogy a saját életről szóló beszámolókat alapvetően ne történetszerűnek, hanem csak villanásszerűnek, az egykor volt élet élményeire rámutató, de azokat történetté nem szervező tárgyaknak, mementóknak tekintsük. Először is, oka lehet ennek egy általános posztstrukturalista megfontolás az értelmezéssel kapcsolatban: nevezetesen, hogy a szerző soha nem uralhatja a hátrahagyott szöveget, filmet, képet, magazint, kartondobozokba gyűjtött tárgyakat, az ő értelemadási szándéka mindig ki fog siklani az értelmezők kezéből. Ezt a megfontolást alkalmazta híres esszéjében Paul de Man az irodalmi önéletrajzra, mondván, hogy az, miközben emléket állít szerzője életének, ki is törli az arcát. Ez a mára szakmai közhellyé vált megfontolás azonban az önéletrajz referencialitásával együtt az önéletrajz mint sajátos reprezentációs forma kitüntetettségét is felszámolja.

Ha azonban ragaszkodunk hozzá, hogy a saját életről szóló beszámolók valamilyen módon különböznek a más fajtájú szövegektől (képektől, filmektől stb.) – és Poletti könyve ragaszkodik hozzá, hogy az ilyen megnyilatkozásokat az tünteti ki, hogy a saját, megélt tapasztalatot magasztalják fel –, akkor a nem-narratív koncepciót esetleg az a jelenség támaszthatja alá, ahogyan ezeket a szövegeket/tárgyakat használjuk: darabjaikra szedve, részeiket újrakontextualizálva, újrahasznosítva. Azaz ebben a közelítésben a használat gyakorlata az, ami a nem-narratív koncepciót megalapozza – különösen ha a digitális térre gondolunk, amelynek páratlan rekontextualizáló lehetőségei radikálisan megnehezítik bármilyen eredeti narratíva érzékelését. Lépten-nyomon önéletrajz-morzsákba botlunk, de a történet, amivé ezek szerkesztődnek, már nem kapcsolható vissza a feladóhoz. A nem-narratív önéletrajz-elképzelés ilyen alátámasztásával megint csak az a probléma, hogy bár a (digitális) világban való tájékozódásunkra kétségkívül jellemző a folyamatos kontextusvesztés, ez a koncepció sem engedi látni, miért érdekesek azok a történetmorzsák, nyomok, amelyekről azt gondoljuk, hogy valakinek a saját tapasztalatához kapcsolódnak. Ha minden csak utalás „a megélt élet élményére”, de nem képes szembesíteni minket ezzel a megélt élménnyel, az azzal egyenértékű, mintha azt mondanánk, voltaképpen az összes kulturális produktum, ami ránk marad, ön-élet-bevésés, hisz minden nyom valakinek az egyszer volt életére utal. Azaz míg az előző történetellenes önéletrajz-felfogás azon alapul, hogy a szó szoros értelmében nem létezik önéletrajz, az utóbbiból éppen az ellenkezője következik – tudniillik hogy minden az.

Harmadrészt úgy lehet egy nem-narratív önéletrajz-koncepció mellett érvelni, hogy azt mondjuk: ha valaki életének a nyomatait történetté szervezzük, akkor ezzel az élettapasztalatát normáknak rendeljük alá, és ezáltal elfojtjuk az élet élményének, tapasztalatának egyszeriségét, változékonyságát, folyamatszerűségét. Az ön-élet-bevésésként elgondolt önéletrajz Poletti szerint éppen ez utóbbiról ad számot. Ezért felfogásában az ön-élet-bevésés koncepciója ellentétes az identitásalapú önéletrajz-felfogásokkal, például azokkal, amelyek az önéletrajzok kitüntetettségét a bennük rejlő emancipációs lehetőségben látják. Az élet mint az „élés” nyers tapasztalata és mint valamiként értelmezett történet megkülönböztetéséhez a szerző megidézi az antik görög fogalompárt, a zoē és a biosz szembeállítását. Poletti itt Giorgio Agambenre hivatkozik, aki a nyugati politika történetét az antikvitástól a huszadik század végéig ennek a megkülönböztetésnek a korrumpálódásaként írta le. Az ön-élet-bevésés tehát Poletti szerint a „puszta életnek”, magának az élésnek a nyomait kínálja fel a befogadónak, és ezek a nyomok bizonyos mértékig mindig ellenállnak annak, hogy alárendeljék őket a „jó élet” koncepciójának: a történetté szerveződésnek, a megideologizálásnak, az identitás felmutatásának és a kisajátítás különböző formáinak. Ennyiben tehát a szövegeknek (képeknek, filmeknek stb.) ez a korpusza felforgató természetű, és az ön-élet-bevésés koncepciója Poletti szerint megszabadítja az élettapasztalat felmutatását az ideologikus értelmezői kényszerektől. Csakhogy újra meg kell kérdezni: ha így van, ha az önéletrajzi szövegek a puszta élet nyomait kínálják fel, melyek mindig ellenállnak a kisajátításnak, akkor miért nem mindegy, hogy mit csinálunk velük? Miért , amit Ai Vej-vej csinál, és miért rossz, amit Frank Warren? Miért van megkerülhetetlennek látszó morális aspektusa annak, amit mások életének a dokumentumaival művelünk?

Azért, mert az önéletrajz elgondolhatatlan anélkül, hogy azt, aki a saját életéről beszél, élményeinek, tapasztalatainak kitüntetett értelmezőjeként, történetté szervezőjeként tekintsük. Az önéletrajzot ez teszi önéletrajzzá, még akkor is, ha tudjuk mindazt, amit tudunk: például hogy az egyszer volt élmény sosem válhat megismételhetővé sem a magunk, sem a mások számára; vagy hogy saját tapasztalataink elbeszéléséhez kollektív normákat (történetmintákat) használunk, hiszen ezek nélkül nem tudnánk másokkal közölni őket; vagy hogy nem létezik olyan narratíva, ami tökéletesen képes volna megragadni az életet magát. Poletti elgondolását a saját tapasztalat bevésés-szerű közvetítéséről azért gondolom minden inspiráló részlete ellenére problematikusnak, mert a szerző a tapasztalat olyan leszűkítő fogalmát használja, amelyben az mindenféle norma és elbeszélés előttiként tűnik fel, „puszta életként”.

Korántsem idegen tőlem az az elképzelés, hogy az önéletrajzi megnyilatkozások jelentősége a jó élettel kapcsolatos mindenkori normák kritikájában rejlik. Emellett érvel például a kortárs önéletrajz-kutatás talán legnagyobb hatású figurája, a múlt nyáron elhunyt Lauren Berlant, aki a közösséget képző önéletrajziság és a jó élet normáinak kritikája közötti összefüggéseket vizsgálta, s akire a kötet is többször hivatkozik. De nem úgy kell elképzelnünk, hogy a saját életről szóló elbeszélések szubverzív ereje egyszerűen abban rejlik, hogy mindenfajta normát felszámolnak; elég annyi, hogy kétségbe vonhatják a jó élet kizárólagosnak hitt narratív mintáját egy adott kulturális-történelmi szituációban, vagy pluralisztikusabb jóélet-elgondolásokra tehetnek javaslatot. Senki életéről, a sajátunkéról sem igen lehet anélkül beszélni, hogy valamiféle – szilárd és konzervatív vagy éppen a mainstreammel szembe menő, homályos, bizonytalan, kétségekkel teli, folyamatosan változó – elgondolásunk ne lenne a jó életről mint mintául szolgáló történetről.

Amit Vej-vej csinál civil menekültjeivel, az ő életük dokumentumaival, azért tűnhet fel tiszteletre méltóbbnak Poletti számára, mint Warren titokgyűjteménye, mert a Vej-vej cselekvése – a saját menekültéletével való párhuzamok megteremtése és ezáltal az európai állampolgári státus jelképes odaadományozása a kétségbeesett partot érőknek –, úgy képzeljük, összhangban áll az ő jó életről alkotott elképzeléseikkel, vágyaikkal, saját életükről szóló narratívájukkal. A nem-narratív önéletrajz-felfogás azért képtelenség, mert a megélt tapasztalat előtérbe állítása csak akkor értelmes, ha azt, aki valamit átélt, elszenvedett, nem pusztán megmutatkozásra vágyó és ezáltal nyomot hagyó alanyként gondoljuk el, hanem az élmény értelmezőjeként, tapasztalattá formálójaként, elbeszélőjeként is. Agamben szerint a zoē, az élet minden narratívát megelőző nyers tapasztalata mára már csakis a kirekesztés fogalmaként gondolható el, mivel az egyre inkább biopolitikai jelleget öltő hatalom a puszta élet és az értelmes élet közötti megkülönböztetést az állampolgárságtól való megfosztás eszközévé tette. E megkülönböztetés modernkori paradigmájává a tábor – a koncentrációs tábor, a menekülttábor – lett. A táborok lakói a jó életre képtelennek vagy méltatlannak nyilvánított, a hatalom szemében és adminisztratív ereje révén puszta életté lefokozott lények, akiknek nemcsak a normáknak megfelelő élete, de saját története sincsen. A táborlakók ránk maradó nyomai, például a holokauszt-múzeumokban kiállított személyes tárgyak, az egykor volt életek történetté szerveződni képtelen, de emlékeztetni képes mementói. Talán ön-élet-bevésések, de nem önéletrajzok.

Az önéletrajz iránti tudományos-kulturális érdeklődésben az utóbbi évtizedekben előtérbe kerültek a kirekesztődés, a jó életre alkalmatlannak minősíttetés, a puszta biológiai lénnyé lefokozódás tapasztalatainak elbeszélései. Ezek a megnyilatkozások (és a rájuk irányuló figyelem) világossá teszik: felfoghatóvá nem a nyomaink, hanem a saját életünkről szóló történeteink által válunk. Még akkor is, ha a történeteink elmesélése hagy olyan nyomokat is, amelyeket mások másféle történetté szerveznek. Az ön-élet-bevésés nem-narratív koncepciójának fontos erénye, hogy rámutat: az életünk lenyomatai kiszolgáltatottak mások értelmezésének és manipulációjának. De azt kevéssé engedi látni, mekkora politikai és kulturális jelentőséggel bír, ha valaki a saját tapasztalatainak megalkotója, értelmezője, elbeszélője lehet a nyilvánosságban.

4 Replies to “Önéletrajz – történet nélkül?”

  1. Szerintem egyetlen hátrahagyott nyom is képes történetté szerveződni. Nem önéletrajz, de történet. A holokauszt-múzeumokban épp ezt használják ki.

    1. Igen, szerintem is, csak a könyv vm oylasmit mond, ami ami “ön”, az csak nyom, a történetet mindig más csinálja. Szerintem meg ez így túl egyszerű, érdemes különbséget tenni aközött, hogy valaki maga próbálta történetté szervezni a nyomokat, vagy sem.

  2. Nem arról van szó vagy arról is, hogy amit A. Warhol létrehozott, az inkább a muzealizációhoz — és egyben ennek parodizálásához — áll közel? Nagyon hasonló módon textuálisan — de irónia és parodizálás nélkül — ezt viszi véghez Tolnai Ottó is, amikor a semmis kis tárgyak, a “semmikék” rizomatikusan működő g y ű j te – m é n y e életnyomokat magában rejtő kollekció — történet, életrajzi narratíva nélkül. Akár lírában, akár kisprózában és regényben (akár drámaiban) saját életnyomait gyűjti egybe, aminek az eredménye nem önéletrajz. Itt kapcsolódik a Tandorinál is a líra és az epika műnemi határait áthágó önéletrajzi mozzanatokhoz (motívumokhoz), amelyekről szintén nem.mondható, hogy önéletrajzi narratívát, legfeljebb önállóságukat megőrző autobiografikus nyomokat hoznak létre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük