Szaporodnak az író helyzetét, az irodalom szerepét változó éveinkben kereső írások. Schein Gábor a Kalligramban, Milbacher Róbert az Élet és Irodalomban közölt tanulmányt. A Literában a fiatalabb nemzedék képviselői folytatták a gondolatcserét.
Témáik: a változó körülmények radikális megközelítéseket kívánnak; átformálódik a kultúra fogalma; a piac szorgalmazza a divattémákat; nem az irodalom alakítja az olvasót, hanem az olvasói igény az irodalmat.
Ösztönző kezdeményezések, közös — egymással is vitázó — szellemi zóna alakítására, értelemmel való megközelítésére az értelmet vesztő időben.
Távolról kapcsolódom, de mai, hazai tájakra érkezem.
Egykor Párizsból…
—…1963 májusában könyvcsomagot hozott a posta. Az ötvenhatos forradalom után emigrált barátom küldte. A felbontás után hevenyében visszaragasztott csomagolásból nyilvánvaló volt, hogy „illetékes helyen” ellenőrizték.
A kötet címe: Korunk szellemi körképe. Az Előszó néhány mondatát már első olvasáskor megjelöltem: „…hogyan tudnánk ítélni a valóságról ma, amikor azt még előbb fel kell fedeznünk…”
A szerkesztő, Gaëtan Picon 1915-ben született, 1976-ban halt meg. Művészetkritikusként kezdte, dolgozott szerkesztőként, járatos volt tanulmányai révén a filozófiában, pszichológiában. Az irodalom huszadik századi nagyjairól írt tanulmányokat, munkatársa volt a képzőművészeti Skira-sorozatnak.
Miképpen jutott odáig, hogy megszerkessze a szellemi körképét a gondolkodás-művészet-irodalom kezdeteitől a huszadik század közepéig?
Éjszakai ember volt. Lehettek álmai, víziói a festői, zenei, irodalmi formákról. Az újdonságokról.
A kötet 559 oldal. Szemelvények száz szerzőtől az antiktól a múlt század közepéig. Kilenc nagy fejezet. Nyolc szerkesztőtársával dolgozott. Ők írták a fejezetekhez a bevezetőket, összekapcsolva a választott szemelvényeket. 1957-ben jelent meg a Gallimard-nál. Több világnyelvre lefordították. Magyarul az Occidental Press jelentette meg Washingtonban. (A fordítók nevét — bizonyára „önvédelmi okból” — nem közli a kiadvány.)
Az első szemelvény mondatai: „Amilyen mértékben hozom napvilágra az öntudat mélyén rejlő tényezőket, oly mértékben váltom ki magamban az eszmélkedést, amellyel megtalálom a történelem fonalát.” (Léon Brunschwicg — 1937.)
Az utolsó mondatok: „Életünk nem lesz könnyű, küzdenünk kell majd, hogy megtanuljunk részt venni a környező világ életében… hogy oltalmazzuk kertünk virágait a nagy szelek ellen, amelyek határtalan földünk térségein végigsöpörnek. Mert ezek az emberi élet alapfeltételei.” (Robert Oppenheimer — 1955.)
A gyűjtemény még képviselte a korszak értelemmel való megközelítését. Két gondolata kísér több mint hat évtizede. Az egyik a szellem sorsáról ama földrészeken végigsöprő viharban: „…a hajótest rengése oly erős volt, hogy a legjobban felfüggesztett lámpások is felborultak.” (Paul Valéry) A másik az emberi helyzetről: „Mi az élet? A titok titok marad… Tudatlanságunk olyan természetű, hogy bármely magyarázat, amit az életről adni tudnánk, kevésbé lenne világos, mint az életről alkotott intuitív felfogásunk…” (Pierre Lépine, a párizsi Pasteur Intézet tudósa)
A mai szaporodó, újat kereső kísérletek támpontokat keresnek. Találhatunk jó néhányat a múltban. A távoliban is a mai értelmezéséhez. Három életművet választottam azokból az évekből, amikor Gaëtan Picon már befejezte kötete szerkesztését.
Lehet-e még a Műnek célja? (Hermann Broch)
Miről álmodhatott Hermann Broch 1938-ban letartóztatásának éjszakáin? Ki lehetett a fegyőr, aki kérésére papírt, írószerszámot adott neki? Cetlikre kezdte írni a Vergilius halálát.
Nem tudhatjuk, meddig jutott a munkában a börtönben. Az első mondat Győrffy Miklós fordításában tizenhét sor. Sötétben, félhomályban írhatta?
1938. március 2-án Hitler bevonul Ausztriába. Tömegek ünneplik. November 9–10-én, a kristályéjszakán a rohamosztagok rátörnek a zsidó otthonokra. Vér folyik. Rövidesen indulnak a deportáló szerelvények. Megkezdődik a veszélyeztetettek — nemcsak a zsidók — emigrációja.
Hermann Brochot nemcsak azért tartóztatták le, mert zsidó volt. Szellemtársaihoz hasonlóan liberális társasághoz tartozott. Ez „bűn” volt.
Ismerte az előzményeket. Voltak tapasztalatai. Már megírta Az alvajárókban a személyiség roncsolódását. Ismerte a Mein Kampfot. Megélte, hogy a nyelvet farkasüvöltéshez tették hasonlóvá. Európa-szerte, Magyarországon is egyre többen beszélték ezt a nyelvet. Kezdődött a könyvégetés.
Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy Bartók Béla 1938. április 13-án ezt a levelet küldte Müller-Widmann asszonynak, művei egyik gondozójának Baselba: „Ami az én egyéni helyzetemet illeti, egyelőre meglehetősen rossz, nemcsak a kiadóvállalatom lett náci vállalattá (a tulajdonosokat és a vezetőket egyszerűen kidobták), hanem az előadási jogokat intéző bécsi társaság is, amelyhez én is (mindig is) tartozom, és amelyet most ugyancsak »náciasították«. Éppen tegnap kaptam meg a hírhedt kérdőívet ugyanezekről és egyebekről szóló kérdésekkel, továbbá »Ön németvérű fajrokon, vagy nem árja?« Természetesen ezt a kérdőívet sem én, sem Kodály nem töltjük ki…” Fél évvel később: „El kellene menni valahová — de hová?”
Börtönében Broch azzal viaskodott, hogy a nyelvi jelekbe vetett bizalom tarthatatlan. Vergiliusa kérdései az ő kérdései. Lázálmai az ő lázálmai. „Nem Vergilius haldokolt immár, hanem képzeletben én magam” — jegyzi fel.
Barátai segítik ki a börtönből. Joyce is közbenjár érte. Talán az utolsó napokban, mielőtt belöktél volna a táborokba indított embermasszába. Emigrált. Kalandos úton New Havenba érkezett. Egyetemeken tanít. Feljegyzi, hogy napi tizenhét órát dolgozik. Éjszaka is a Vergiliust írja.
A világot elárasztja a sötétség. Európa vérben áll. Milyenek lehettek az álmai? Vergiliusával kereste a választ: lehet-e még értelme, célja a Műnek?
Hasonló vízióival küzd a világ másik részén Mihail Bulgakov. Nem tudhattak egymásról. Mindketten a veszélyeztetettség szakadékaiban teszik fel a hasonló kérdést. Más-más szellemi-metafizikai hagyományok. Különböző végkifejlet.
Brochnál: „…a vég a kezdethez illeszkedett újjászülten, újjászülőn; a szó a mindenség fölött lebegett, a semmi fölött lebegett… nem tudta rögzíteni, nem volt szabad rögzítenie, megragadhatatlanul kimondhatatlan volt a számára, mert túl volt a nyelven.”
Bulgakovnál: „Minden véget ért. Minden véget ér egyszer… minden úgy lesz, ahogy lennie kell…”
Bulgakov halála előtt fejezi be A Mester és Margaritát. Broch a világháború befejezésének évében a Vergiliust. Nem tér vissza Európába. Álmai, víziói vezetik a kérdéshez: hogyan történhetett? Hogyan juthatott Hitler hatalomra? Hogyan tudta meggyalázni a nyelvet, amivel annyiakat maga mögé állított?
Mikor, miképpen kezdődik a diktatúra? Miből nő ki? Hol szunnyadtak a bacilusok, amelyek előbújtak és megfertőzik a korszakot?
Levelet vált egy fiatal német emigránssal, Valdemar von Zühlesdorffal. Miért nem tér vissza más emigránsokkal Németországba, ahol a könyveit elégették és halál várt volna rá is? A fasizmus csak katonailag és politikailag szenvedett vereséget, írja, de mi történt az emberekkel, mi ment végbe a lelkekben? Miképpen lehetett annyi támogatója? Miképpen él továbbra is a fejekben? Hogyan működik a felejtéskényszer, a hárítás?
Nemcsak német kérdések. A mindenkori múlt a mindenkori jelent készíti elő mindenhol és mindenkor.
A visszabontás könyve Brochnál a Hofmannsthal és kora. A századforduló világát elemzi, a mindent átjáró bizonytalanságot, nyugtalanságot, a fel nem ismert fenyegetettséget.
Történelmet és irodalmat, írói helyzetet: együtt.
Vidám apokalipszis közben a vákuumban ébredezik a szörny.
Az író, az irodalom helyzete az ilyen időkben örvényes (ismerős helyzet), írja, mert ahhoz az irodalomhoz, amelyik bemutatja a vákuumvilágot és benne az emberi helyzetet, a szellem elenyészését, a lélek torzulásait, hozzátartozik, hogy magát a históriai-politikai vákuumot is kifejezi. Ez kísérteties dolog, mert „élni tud ugyan az ember a vákuumban, de a látványát nem viseli el”.
Arról ír, hogy van „kicsi” és van „nagy” irodalom. A „kicsi” lehet sikeres, szórakoztató, de „nem kívánja megragadni a korszak totalitását, beéri azzal, hogy kiszolgálja, és ezzel a korszak-struktúrának része legyen, a »nagy« művészet bemutatja, hogy miben áll maga a korszak”.
A mai vitakérdéseknél tartunk: tapasztalat, az emberi-írói helyzet, a Mű lehetőségei a sötétségben. Érdemes ezekhez az alapokhoz visszabontani a huszonegyedik század harmadik évtizedében.
„Régebben kellett volna észrevenni” (Samuel Beckett)
A Godot-ra várva akkor kerül színpadra, mikor Hermann Broch befejezi a Hofmannsthal-könyvet. Mintha szellemi stafétabotot váltanának. Beckett megerősíti kortársa egyik alapeszméjét: az előzményekig kell visszanyúlni, hogy megpillanthassuk a jelen valóságát.
Vladimir már a bevezető jelenetben: „Sok ez egy embernek. Másrészt kérdem – mi haszna most elcsüggedni? Régebben kellett volna erre gondolni, egy örökkévalósággal előbb, 1900 körül.” (Ameddig Broch a Hofmannsthal-könyvében visszapillant.)
Hány éves lehetett Vladimir és Estragon? Feltehetően nem több, mint ötven, nem kevesebb, mint huszonöt. Kisfiúkként átélhették az első, felnőttként a második világháborút. Párizs vesztét. Az ellenállást. A kollaboráns Vichy-kormányt.
Beckett 1906-ban született. Huszonnégy évesen Proustról írta: „Nincs menekülése a tegnap elől, mert a tegnap eltorzított bennünket… bennünk van súlyosan és veszedelmesen. Nemcsak sokkal elnyűttebbek vagyunk a tegnap miatt, de mások is vagyunk, nem azok többé, akik a tegnapi szerencsétlenség előtt voltunk… a tegnap beleolvadt abba az egyetlen világba, amelynek valósága és jelentősége van…”
A mindennapok a história folyamatosságába merülnek. A folyamatosság tapasztalatába.
Földényi F. László írja kiváló esszéjében, hogy Beckett 1941 szeptemberében csatlakozott az egyik párizsi ellenálló sejthez. A német megszállók helyzetéről, terveiről készített titkos információk továbbításában, angolra fordításában segített. A sejt veszélyeztetett helyzetbe került. Beckettnek el kellett költöznie otthonából. Váltogatta a rejtekhelyeit. Később erdőben bujkált. Ekkor született meg benne a „Godot…” gondolata, járt utána Földényi a dráma históriai hátterének, az írói tapasztalatnak. Amit Beckett metafizikai dimenzióba transzporál: „Vladimir: Mi lenne, ha bűnbánatot tartanánk? Estragon: Mit bánjunk meg? … azt, hogy megszülettünk?”
Kettőjük jelenléte olyan súlyos, hogy némileg letakarja a másik páros, Pozzo és Lucky jelenlétét, holott „kvartettjük” együtt vezet a konkréttól az általánosig.
Pozzo rabszíjon tartja az agyongyötört Luckyt, de végül megvakul. Luckynak nincsenek már értelmes szavai, hol leteszi, hol felveszi a csomagjait, holott ő is tudja, nincs más bennük, csak homok.
Közös a sorsuk.
Egyik nap megvakultam, mondja Pozzo, egyik nap megsüketültem, dadogja Lucky, egyik nap meghalunk ugyanazon a napon, „az Asszonyok (mondja Pozzo) a sír fölött szülnek lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik”.
Közösen bukdácsolnak ketten tovább a sötét éjszakában, amelyben Vladimir és Estragon még várakozik, pedig a természet, a magányos fa is kiszáradt már mellettük.
A Godot… befejezetlen befejezéséről könyvtárnyi elemzést írtak. Ismereteim szerint nem kapott elég figyelmet az, hogy eme végső „állva-meredés”, az elindulás megvalósíthatatlansága nem csak kettőjük sorsállapota. Az évszázados haladáseszme felszámolódásának első (talán egyik első) kifejeződése az irodalomban.
A különböző megváltástanokkal szemben a legjelentősebb gondolkodók már a tizenkilencedik században szembenéztek a haladás lehetőségébe vetett ideák tarthatatlanságával. Walter Benjamin a huszadik században egyike volt, aki a Történelem Angyalának pillantásával üzente meg, miképpen épül „romra-rom”. Talán nem túlzás, hogy az új írói formát-nyelvet legradikálisabban a Godot… befejezésében találhatjuk.
Ugyancsak Földényi esszéje ismertetett meg azzal, hogy Beckettnek zsidó ismerősei is voltak a háborús években. Vladimir szavai — már csak egy rakás csont volnál — a haláltáborokra utalnak. A haladáseszme felszámolódása egyszerre mutat vissza és előre. A tapasztalatból a mindenkori vákuumhelyzetre jellemző, riasztó sehovára.
Látom magam előtt Vladimir és Estragon tekintetét, amint mondják: menjünk! De állva maradnak. Mintha mosolyognának. Két bohóc. Még próbálkoznak, de hasztalan. Nincs útjuk. Talán: vissza — gondolhatják. De hát éppen: onnan… Ami mögöttük: előttük.
Megfogják egymás kezét.
Várakoznak.
Ezt az állapotot erősíti fel Beckett a Molloy-regényben. Molloy, mint Vladimir és Estragon reinkarnációja, elveszetten bolyong egy erdőben. Létezéserdőben. A regény másik alakja, Moran ugyanilyen tanácstalanul bolyong a nyomában, hogy kiderítse, merre ment. Hová? Miért? Talált-e utat?
Végül felhagy a kereséssel. Választ nem kapott: „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.”
Nincs kire-mire várni.
A Godot…, az életmű nem huszadik századi. Nem huszonegyedik századi. Tágabb létidő. Az Előre vaknyugatnak prózája szerint: „Ezentúl nincs most vissza, most meg tovább. Ezentúl csak vissza van… valahogy sehogyan tovább.”
Elképzelem, hogy Gaëtan Picon nemcsak Hermann Broch mondatait olvasta arról, hogy a lényeglátó irodalom azt mutatja be, miben áll maga a korszak. Elképzelem, hogy látta a Godot… első előadásait. Elképzelem, hogy utószót szerkeszt a Korunk szellemi körképéhez. Beválogatja Broch mondatait. Keresgél, mit idézzen Beckettől. A játszma végéből választ:
„Hamm: A természet megfeledkezett rólunk.
Clow: Nincs többé természet…
Hamm: De hiszen lélegzünk, változunk, kihullik a hajunk, kihullanak a fogaink, oda a frissességünk, odavannak az eszményeink…
Clow: Szürkeség…
Hamm: Azt mondtad, hogy szürke?
Clow: Az egész világegyetem.
Hamm: Túlzásba viszed.
Clow: Miért játsszuk minden nap ugyanazt a komédiát?… Elmegyek…
Hamm: Mielőtt elmégy, mondj valamit.
Clow: Nincs mit mondanom.
Hamm: Néhány szót… hogy legyen mit megforgatnom… a szívemben… hogy végül benne maradjanak…”
Kortársunk Shakespeare
Jan Kott, a lengyel esztéta, színháztudós, egyetemi professzor 1914-ben született. Felmenői végigélték Lengyelország többszöri felosztását. Huszonöt évesen bekapcsolódik a német megszállók elleni szervezkedésbe. 1942-től (körülbelül akkor, amikor Beckett a francia ellenállásban vesz részt) fegyverrel harcol az Armia Ludowa (népi ellenállás) soraiban. 1945 után egyetemen tanít. Akadémikus. Figyelemmel kíséri a magyar ötvenhatos forradalmat. Aláírja a cenzúra elleni tiltakozást. Nyugaton tart előadásokat. Emigrációba kényszerül. Dolgozik amerikai egyetemeken. 2001-ben hal meg Santa Monicában.
Nemcsak a lengyel valóságot fedezte fel a Kortársunk Shakespeare című kötetében. Nemcsak tágabban a kelet-közép-európait. A korszakok és az író mindenkori kapcsolatát is. A folyamatosságot.
Kötete 1965-ben jelenik meg Varsóban. (Magyarul 1970-ben Kerényi Grácia fordításában.)
Egyidőben írhatta színházi tanulmányait Gaëtan Picon szerkesztői tevékenységével. Minden bizonnyal ismerte Hermann Broch és Samuel Beckett életművét. A történelemről a kelet-közép-európai tapasztalatok alapján radikálisan fogalmazott: „A történelem az egyetlen viszonyulási rendszer, a végső instancia, amely igazat ad az emberi cselekvésnek, vagy bebizonyítja helytelen voltát… A történelem egyszerre foglalja magába a múltat és a jövőt… Shakespeare színpada olyan, mint a világ vagy az élet. Minden kor megtalálja benne azt, amit keres, és amit látni akar benne. A huszadik század derekán élő olvasó a saját tapasztalatán keresztül olvassa a III. Richardot vagy nézi színpadi előadását. Nem olvashatja másképp és nem is nézheti másképp…”
A huszonegyedik század harmadik évtizedében sem.
Kott kimutatja, hogy a III. Richardot Shakespeare akkor írja, amikor már megírta a históriai előzményeket, a Henrik-drámákat, a Richard-drámákat. A történelem a hatalomért vívott hosszú lépcsősor. A III. Richard nincs a megelőző királydrámák nélkül. Egymásra taposva lépkednek az uralkodók. Kott számára a saját háborús tapasztalatai a felmenői tapasztalatait erősítik fel. A középkori históriában nemzete élményeit is látja.
A királydrámák a trónért vívott harccal kezdődnek, és az uralkodó bukásával, az új uralkodó megkoronázásával végződnek. III. Richard gaztettei a sokat idézett kezdőmondatok és a bosworthi csata előtti éjszaka víziói közé préselődnek, álmában felvonulnak előtte, akiket meggyilkoltatott.
Miközben Shakespeare ezt írja, megtelnek a börtönök, lesújtanak a közelben a vérpadon a pallosok. Milyenek lehettek az ő éjszakái? Zaklatott gyerekkor. Családi viszályok. Küzdelem a megélhetésért. Küzdelem a színházért. Közben az európai háborúk: spanyol–németalföldi harcok, vallási viták, tengeri csaták. A kontinens nyugattól keletig, északtól délig vérben.
Kott felsorolja a királydrámák főszereplőit. A „lépcsősor” végére odaírja: és más kísérők, nemesurak, futárok, írnokok, polgárok, gyilkosok, az áldozatok szellemei.
Múlt-jelen-jövő szereplői: együtt uralják a hatalommal a szellem emberének sorsát is. Színre lép majd Hamlet: tűrni vagy lázadni, ez a kérdés. Vagy mindössze visszavonulni, „szunnyadni”? A végső válasz Prosperóé A viharban. Búcsúmonológjában, idézi Kott, elmondja történetét. Búcsújával Shakespeare is búcsúzik: „…oda a szellem…” sóhajtja, miközben eltöri ama varázspálcát. Egyes értelmezők szerint, fedezi fel Jan Kott, ezen a szövegtájon található Shakespeare legfontosabb mondata: „Olyan szövetből / vagyunk, mint álmaink, s kis életünk / Álomba van kerítve…”
Tekinthetjük a szellem búcsúztatását fél évezred távolából is mainak. Leszámolásnak az illúziókkal. A korszakok folytonosságának. A művek egymásra találásának. Közös tapasztalatoknak.
Kott kimutatja ezeket az azonosságokat: Beckettnél Pozzo és Lucky, a Lear királyban a Bolond és Gloster. Első színrelépésekor, írja, Pozzo, az úr kötélen vonszolja Luckyt, a szolgát. Második jelenetükben ugyanez a kötél fűzi őket össze, de már egyformák: emberek. Erre rímelteti a Lear király negyedik felvonásából a Bolond és a megvakított Gloster párosát: „Korunk csapása, hogy bolond vezet vakot.”
Máshol, Lear utolsó tébolyult monológja: „Én valóban a sors / természetes bolondja vagyok…” Az „ismétlés” Pozzónál: „Egy napon vakon ébredtem, olyan vakon, mint a Sors…”
A Bolond tudja, idézi Kott Shakespeare-t, hogy őrültség értelmesnek tartani ezt a világot.
Így olvassa Beckett is Shakespeare-t. A művek kézfogósa nem ismeri a téridő távolságát. Amiként a Vergilius halála és A Mester és Margarita sem. És vajon…
…hetven év után: 2022-ben?
Lapozgatom Picon kötetét: lehetne-e ma ilyen munkát összeállítani új századunk „szellemi körképéről”?
A könyv egykori küldője ma is Franciaországban él. Megkérdeztem tőle, mi a sorsa Piconnak és a kötetnek. A válasz: sem Piconra, sem a Korunk szellemi körképére nem emlékszik már senki.
Újra olvasom a záró mondatokat: viharok söpörnek végig földünk tájain…
Ma újabb viharzónákban élünk. Tektonikus mozgások egyidőben valamennyi kontinensen: járvány, a menekültválsággal járó népvándorlások, gazdasági válságok sorozata, természeti katasztrófák, véres terrorakciók, a nagyhatalmak közötti élesedő ellentétek, fegyverkezési verseny, szélsőséges eszmék-pártok térhódítása.
Megroppant az angolszász világ iránymutató szerepe. Az Európai Unió nem talál válaszokat az új kihívásokra. A tűzfészkekben fegyveres harcok. Oroszországban az egykori diktatúra „korszerű” változata. Kína világhatalmi szerepre tör. A volt szocialista országokban az új egyeduralmak változatai. A Visegrádi 4-ek harcot hirdetnek az európai demokratikus jogrendszer ellen. A magyar miniszterelnök „nyíltsisakos küzdelemre” szólít fel. A nyelv a gyűlölet nyelve.
Ezt a változatot már évekkel korábban diktatúramutációnak neveztem. A mai körülmények nem engedik a náci/bolsevik diktatúrák módszereit. De megvalósítják a vezérközpontúságot, az ellenzék ellenséggé bélyegzését, az intézmények kisajátítását. Uralják a kommunikációs láncot, elnyomják a szellemi megközelítéseket, a vezért udvaroncok, szolgák veszik körül.
Rálapozok régi jegyzeteimben Borbély Szilárd egykori mondataira a Literán: „…lehet-e a téboly és az abnormalitás tüneteit figyelmen kívül hagyva beszélni? Vajon az illúziók és a vádaskodások ködében élő országot mi tarthatja ideig-óráig a lába alatt tátongó szakadék fölött?…”
A shakespeare-i hatalmi láncban ott sorakoztak a kiszolgálók, az alvezérek, a futárok, az udvaroncok, a gyilkosok. A mai egyeduralmakban is jelen vannak a mutációban a „gyilkosok”, mint a szellem, a lélek megrontói.
A magyar história vezéreinek sorsa shakespeare-i. A kormányzó egykor fehér lovon lovagolt be, és emigrációban végezte. A nemzetvezetőt a fasizmus emelte hatalomba — akasztófára került. A „nép atyja” új idők dalaival kezdte, rejtve menekítették távolba a népharag elől. Az ötvenhatos forradalmat vállaló miniszterelnököt egykori „sajátjai” végeztették ki. A megújuló jövőt hirdető Első titkár megzavarodva végezte. 1990 után jöttek-mentek, eltűntek az újabbak.
Tudjuk-e, hogy miben élünk? Melyik a „hagyományaink”, milyen a ma valósága?
Sokasodnak a kérdések: lehet-e egyeduralmakat demokratikus úton leváltani?; lehet-e évszázados keserű hagyományokon hónapok-évek alatt túljutni?; miképpen lehet azon változtatni, hogy a demokratikus erők-mentalitások hosszabb távon mindig kisebbségben voltak?
Változó valóságban dolgozik az író. Virginia Woolf száz éve arra az újságírói kérdésre, hogyan kell regényt írni, azt felelte: minden író úgy ír, ahogy tud. De érdemes őrizni azt az egykori figyelmeztetést is, hogy van olyan jó irodalom, amelyik a divattémákból merít, és belevész a vákuumkorszak struktúrájába, része lesz annak, és van olyan irodalom, amelyik ráébreszt arra, hogy miben áll maga a korszak. Annak is érdemes figyelmet szentelni, hogy mit jelent az irodalom számára a haladáseszme felszámolódása, és melyek lehetnek az ezt kifejező formai-nyelvi változatok. Társulnak mindehhez olyan időszerű dilemmák is, mint a piaci igénynek az olvasói érdeklődésre hivatkozó kiszolgálása, a szerep-szereplések túlsúlya a Mű esztétikai minőségének kárára. A jó író tud divatos témákból is jó regényt írni. Jelentőset nem.
Szerencsére vannak jó példák a világirodalomban. Itthon is. Fiatalok, pályakezdők új hangjai. A középnemzedék legjobbjainak összegező regényei. A nagy életművek alkotóinak útmutató művei.
De: érdemes a közelmúltra is, az immár hagyományozandó alapokra visszatekinteni.
Láthatjuk magunk előtt Mészöly Miklós tekintetét, amint leírja: „Irodalom és történelem együtt igazak… nektek mondjuk ezt, akik kétszáz év múlva sem lesztek felnőttebbek, mint mi.” (Berlini riport)
Olvashatjuk Nádas Péter tárgyilagos szavait: „…nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani.” (Világló részletek)
Felidézhetjük Balassa Péter töprengését, amint Tarkovszkijról írja: „…bölcselete el fog süllyedni, mint az igazán valóságos, titkos ismeretek mindig. Talán így maradhat meg a mélyben (a bénán tomboló időben), beszédképtelenül, »vakon« összetekercselve. Hiszen megértett valamit a világ működéséből, benne az emberrel, és ennek a kozmikus és nem historikus megismerésnek ma nem látszanak a feltételei…” (Ki látogatott meg bennünket?)
Virágzó felismerések.
Vigasztalóak a korszaksötétségben.
