néha megijeszt, hogy a zártságban
milyen sűrű a végtelen. a test köteg,
vakon kezdődő fémcsövek. befalazott
ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó
vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy
pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás
első mozzanataként megérintik egymást a
vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a
nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs.
innen minden kifelé tart, még látom, ahogy
mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy
én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt
szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint
bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó
csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.
