Fenyvesi Orsolya: Kommentárok meg nem írt versekhez III.

— valami, ami engem keres, és rám van szüksége, hogy kibontakozzon —

„Amazing grace! / (how sweet the sound) / That saved a wretch like me! / I once was lost, but now I’m found…” A dal előadója a „now I’m found” lefelé ívelő sorvégi dallamában kerül közel a megnyugváshoz, én pedig, mielőtt eszemig érne, hogy Isten kegyelméről dalolunk, határozottan keresztényi értelemben, rendszerint már öntudatosan siratom — magamat. Mert nem találnak sehol, és az élők kifürkészhetetlen szerelme kell nekem. Ami megérint, az több a szeretetnél, és én kevesebbel is beérem.

Mondhatnám, hogy szerencsére nem szokásom érzelmileg túlreagálni vagy magamra vonatkoztatni a nem rám vonatkozó dolgokat, de neveztem már költőnek magam, és ezt tekinthetjük afféle bocsánatkérésnek.

A költészet képes arra, hogy minden egyes életet láthatóvá tegyen. Emberit és ember nélküli-embertelent. Ezért várok arra, ami engem keres, miközben tapodtat sem mozdulok — hogy megszeressen. Egyébként csak évszakoknak kellek, hogy kivéreztessenek.

Gyerekkoromban sokszor rajzoltam térképeket, tudomásom volt kincsekről, amik nem léteztek: utat írtam hozzájuk, elvezettem oda a testvéremet, majd örömmel tértünk haza üres kézzel. Mint a térképészek: több részből összeadódó műveket hoztunk létre.

„És megtapasztalni mindent a szemünkkel: mintha megérintenénk a kezünkkel; úgy vándorolunk a mindmostanáig ismeretlen parányi teremtmények világán át, mintha földgömbünk egy újonnan felfedezett kontinense volna.” Constantijn Huygens cseppet sem visszafogott lelkendezését a nagyítólencsék kapcsán Svetlana Alpers idézi a XVII. századi holland művészetnek szentelt tanulmánykötetében. Az élet végre láthatóvá, így leírhatóvá vált, az eredmény mégis az életnél is nemesebbnek bizonyult! — így ujjongott a lelki dőzsölők legújabb generációja.

Ha azt mondom, talán a vers sem egyéb, mint földrajzi illusztráció, inkább óhajtok, mint elmélkedem. Akkor írnom is csak azért fontos, hogy a képzeletet sújtó, nem létező kincsként valósuljak meg.

Gondoljunk csak a Paradicsomra, hiába gondoltak már rá olyan sokat, hiába rajzolták térképekre, és hiába indultak egyre nagyobb hajók fedélzetükön párolgó reménységgel az ismeretlenbe: a Földet végül leírták, és nem lelték sosem.

Minket — tehát engem — is csak úgy találnak meg, ha az árnyékommal szemben indulnak útnak értem, és a versek is így érkeznek: az ember, önmagunk kegyelméből és abból az áhítatos megfontolásból, hogy legalább mi létezünk.

Létezik egy hangya (megolaponera foetens), a kameruni őserdőben él, sétál kedvére és csapatostul fosztogatja — takarmányozza — a talajt. Testes hangya: sírása az emberi fül számára is hallható. Időről időre egy példány — reméljük, nem kell kiválasztottnak neveznünk — megfertőződik egy gomba apró, csak nagyítólencsével látható spóráitól, mely a fákról száll alá, hogy a rovar apró agyába fészkelje magát, ahol növekedésnek indul. A hangya megőrül, otthagyja a talajt, ahol olyan szívesen bóklászott hangyatársaival, és elindul, fel a fa törzsén, a kúszónövényeken. Azt vélhetnénk, felfedező, pedig csak megbetegedett: megszállta az agyát egy szaporító sejt. Amikor a hangya elér egy látszólag előre meghatározott magasságba, ott a csápjaival a növénybe kapaszkodva vár és várakozik, míg meg nem hal. A gomba viszont él és virul, ahogy beszivárog a hangya idegrendszerébe. Pár hét elteltével a néhai hangya néhai fejéből lándzsát növeszt, mely spórával van tele. Ha eljön az idő, a spórák újra földet érnek a talajon, újabb gyanútlan hangyát fertőzve meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük