Kobolyák, hókonyok, indallók
Bazsányi Sándor: Kobolyák, hókonyok, indallók. A képek helye Mészöly Miklós Megbocsátás című kisregényének (1983) alakzatáradásában című tanulmánya a decemberi Műút Mészöly-összeállításából Read More …
Szerző: Bazsányi Sándor
(1969, Miskolc–Piliscsaba) kritikus, a PPKE esztétika tanszékének oktatója, megbízott tanszékvezető.
Mészöly köpönyege (vagy atlétatrikója)
Bazsányi Sándor: Mészöly köpönyege (vagy atlétatrikója) című tanulmánya a Műút legutóbbi lapszámának Mészöly-blokkjából. Illusztráció: Mészöly Miklós 1964-ben. Hunyady József fotója. Fortepan. Read More …
Emlékezés, elmeél, felejtés — és a „komiszságok”
Bazsányi Sándor kritikája Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni című kötetéről (Magvető Kiadó) a friss Műútból Read More …
Fordított meseterápia — sárkánnyal és kohászattal
Bazsányi Sándor kritikája a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról (r.: Béres Attila) a friss Műútból. Read More …
Szemérmetlenség (avagy autoimmunenciáig automatizálódott autoreferens autizmus)
Bazsányi Sándor kritikája Tolnai Ottó: Szeméremékszerek című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból. Read More …
Kritikus tanulságok 4. Hozzászólás a Lapis–Mohácsi-vitához
Az új „identitás” költőinek száma azóta jócskán megszaporodott, a Telep-csoportból nagyon különböző irányokba elinduló költőktől Závada Péterig. Mindezt pontosan látják és értelmezik az új Parti Nagy-kötetet és annak helyi értékét mérlegelő irodalmárok. Read More …
Miért zuhan a kismadár?
Egy nagyszabású epikai életmű nagyszabású lezárásaként fogadhatjuk a 2017-ben megjelent Világló részleteket, amelyben a szerző, Nádas Péter tisztán önéletíró elbeszélőként tekinti át élete első másfél évtizedét (egészen pontosan 1942 októberétől 1956 októberéig), bőséges vissza- és előreutalásokkal, egyfelől családja évszázadnyi múltjára, másfelől saját felnőttkorára. És míg például a szintén életrajzi jellegű Évkönyv tizenkét hónap (az 1987 februárjától 1988 februárjáig tartó időszak) nagyon vegyes műfajú feldolgozására vállalkozott, addig most egyetlenegy alapminőségre épül a jóval nagyobb fesztávú, kétkötetes mű egésze: az emlékezetbe idézett érzékelés elemi tapasztalatára, amely azután átváltozva továbbgyűrűzik az érzéki emlékeket egyrészt képzelettel elegyítő, másrészt fogalmi következetességgel elemző, harmadrészt korabeli dokumentumokkal és utólagos terepmunkákkal ellenőrző írásfolyamatban. Read More …
Antropológiai orgia — ideológiai piac
Két nagyon közeli téma. Két nagyon eltérő írói eljárás. Az egyik szerző színvonalas mesét mondott nekünk egy adott történelmi pillanat felfűtött ideológiai piacának finomszerkezetéről, a másik pedig iszonyatos antropológiai orgiát festve szembesített minket azzal, hogy milyenek vagyunk. Read More …
Dan Jackje
A Jégvágó című 2013-as Centauri-regény elbeszélő hősének éles nyelvű nagyanyja mondja Hemingway Nobel-díja kapcsán: „Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa.” A tizenkilencedik századi és huszadik század eleji amerikai klasszikusokra, Herman Melville-re és Jack Londonra voksoló nagyszülő kritikai vénáját megöröklő, egyúttal az 1951-ben megjelent Zabhegyező zabolátlan Holden Caulfieldjére emlékeztető unoka, Dan Coolbirth sem tartózkodik a keresetlenségében nagyon erős, irodalmon kívüliségével zsigerien irodalmi, szélsőségesen szenvedélyes („kifordult a belem is”) bírálattól akkor, amikor „Mrs. Jack London” életrajzi művéről beszél, amelyben a szerző „az egekbe ajnározza a férjét, miközben árva szót sem ejt a forró helyzetekről”, tudniillik hogy „isteni Jackje” mellett olykor „félrekúrt”, és „némelyeket le is szopott”. Végül még regényes fordulatok után az derül ki Dan számára, hogy a fiatal Jack London az ő San Franciscó-i könyvtáros dédnagyanyjának, Ina Coolbirthnek volt a szeretője, következésképpen apja a törvénytelenül született John Coolbirthnek, az ő nagyapjának — és egyúttal elbeszélő hőse az új Centauri-regénynek, a Jákob botjának. Vagyis összeáll a káprázatos genealógia: „Ezek szerint Jack London a dédapám! Jack London egyenes ági leszármazottja vagyok. Hitted volna? Én, a töketlen.” Read More …
Ha meghal, nagyon…
Egyszer azt írtam neki valamilyen szokásos magyar ügyről, kedves szerzőjét, Ottlikot idézve, országos többesben, hogy: „elefes — az enyémbe, a miénkbe”; erre meg azt válaszolta, az ő szokásos módján, hogy: „te is mindenben a jót keresed”. Meg hogy: „ama ontológiai derű”. Így könnyű volt neki még a nehéz is. Dehogy volt könnyű. Hozzátette a könnyedségét a nehézhez. Mi meg görnyedezhetünk az ő könnyedségének a súlya alatt. Read More …