Szerző: Lukács Flóra

Újságból kivágott, keretbe feszített
kollázs. Egy perui madonna,
összevarrt szájú múmia,
elforgatott férfifej.
Roncsolódások, vágások. Read More …

Aludnom kellene,
felejteni lábának, combjának, fenekének formáit.
Az arcát, amit ha lehunyom a szemem,
úgy látom, akár egy túlexponált fotót,
túl közel van, nincsenek vonásai.
Álmomban tegnap fekete kutya voltam,
aki egy hattyúba szerelmes. Read More …

Hirtelen némulni meg.
Három év után csak a csend.
Kínai majom leszel,
kövek és rácsok közt tomboló,
földszínű állat. Read More …

Repülőroncs a homoksivatagban,
az ébredő testbe visszatér a fájdalom.
Kárókatonák köröznek felette.
Olyan, mint egy beteg kutya.
Az út messze visz tőle. Read More …

Odakint ömlik az eső,
csak hallgatom,
úgyse láthatom a szmogtól.
Kövekről álmodom.
Becsukom a szemem és köveket cipelek,
örökké, egyik sarokból a másikba.
Aztán mindet vissza egyesével.
Másra gondolok. Read More …

Fél évet bepótolni
és úgy csinálni, hogy
az a pár százezer perc
belesűríthető egyetlen napba.
Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba,
vacsorába, estébe.
Egy gyertya fényébe az ünnepek,
egyszerre négy vagy hat. Read More …

Az éhségtől részegen tántorgott a képek között
a zsigereiből felszakadó nedves zajban,
és saját magát átölelve feszült be a torzók és aktok közé.
Kimerevítve halt el az idő, amibe tíz körmével kapaszkodott,
felsértve utolsó esélyét, hogy dohányszagún elérjen a szabad levegőre. Read More …

És mi itt állunk, két pionír ló,
taorminai fiúkat szeretve,
élő torzókként,
antik istenek testébe zárva,
jéghideg katlanban. Read More …