Megébredek, kilencet üt az óra: sajog a jonhom, gerincem, a hátam — Csak tiszta szellem ébred vigyorogva s nem tökmag, gerinccel dögrováson. Roppant nagy kiváltság a tiszta szellem — Én is elvetném bőrömet kacatnak, hogy — mint ő — lényeglöttyöt reggelizzem s ne — mint most — sajtot, lekvárt szopogassak. Hallom, majszol és eidoszt ropogtat… Read More …
Melanctha az ő mély kedvességével rámosolygott a doktorra, és igen erősen érezte a maga erejét. — Bizony nem nagyon beszélek, amikor igazán kedvelek valakit, Jeff. Tudja, Jeff, eléggé haszontalan dolog arról beszélni, hogy mit érez egy nő magában. Azt maga, Jeff, jobban látja majd, lassacskán, ha majd igazán érezni kezd. Akkor majd maga sem beszél Read More …
A szentek a maguk külön idejében élnek. (Gabriel García Márquez: A szent. Székács Vera fordítása)
Észrevettem, hogy a szűk lakás még a gondolkodást is korlátozza. Én, amikor elgondoltam jövendő elbeszéléseimet, mindig szerettem fel-alá járkálni a szobában. Itt jegyzem meg, hogy számomra általában kellemesebb volt elgondolni műveimet és elábrándozni megírásukon, mint a valóságban megírni őket, de igazán nem lustaságból. Akkor vajon miért? (Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak, Institoris Irén fordítása)
Hogy micsoda erő lakozik az emberi lélekben!, gondolta Lily. Ott ült az a nő, a szikla tövén, ott írt, és egyszerűséggé oldott közben mindent; ő tette, hogy haragok, ingerültségek egyszerűen széthulltak, mint régi-régi rongyok; aztán összehozott ezt-azt, amazt, így alakított abból a hitvány szamárságból és ellenérzésből (ahogy ő meg Charles örökké civódott, de milyen kicsinyesen, Read More …
Bohemian Betyars: Ellentétek Balladája (2020) Read More …
Ami a tudatomban még megmaradt, az valami lidércnyomás emléke, s amit értelmesen meg tudtam fogalmazni, csupán egy szó volt, az, hogy HATALMAS. Ez a melléknév, amely valami lehetetlen dolgot, azonosíthatatlan fogalmat jelölt, amelyből azonban felfoghatatlan iszonyat sugárzott, maga a HATALMAS szó pedig, amelyet tudatom fájdalmas erőfeszítésével sikerült csak értelmesen kimondott formában kipréselnem magamból, csak így Read More …
Ó, síron inneni halál, aki kővé változtatod kortársainkat! Ó, forgandóság, miért süllyeszted el isteneinket?! És ha már tovább kell élnünk a romboló évek salakhalmazán, miért nem ébreszthetjük fel a hamut, a hamvakat, miért nem kelthetjük életre kihunyt hitünket, miért nem láthatjuk meg újra Isten arcát, mint egykor egy reggelen, ott fent a hegyen? Ki jár Read More …
„Hova visznek, szakaszvezető úr?” — kérdeztem átöltözés közben. „Hogyhogy hova? Akasztani!” — felelte Pufi barátságosan. Sztruga röhögött: „Akasztani visznek, Kopasz.” — „Komolyan kérdem, szakaszvezető úr.” Pufi a fejét csóválta. „Hallott már ilyet, Sztruga? Ez az ember nem hisz nekem. Hányszor mondjam még, hogy holnap akasztják?” Sztruga vigyorogva megismételte: „Akasztani visznek.” „Miért engem, szakaszvezető úr?” — Read More …
A moralizáló művész végül is mindig a személyes esetnél és a meddő felháborodásnál marad. […] A moralista elleni végső érvem, hogy mindig a körön belül marad. Eljátszatják vele szerepét, és azt hiszi, ő játssza. A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette, s így teljesen fölösleges munkát végez. Read More …
