: Ridley Scott tévedése

Szotyory László Zuhatag című képe kapcsán

Ridley Scott a filmes tájlíra egyik
legnagyobb alakja. Ott van például
a Szárnyas fejvadász nyitóképe
ezerkilencszáznyolcvankettőből,
az eljövendő poszt-Los Angeles
olajmezőként lángoló, sötét és
beláthatatlan víziója, melynek
külön neve van a filmtörténetben:
The Hades Landscape, vagyis hádészi
látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a
hetvenkilences Alien-film éppúgy,
mint legújabb előzménye is, a nem
kevésbé mitikus Prometheus.

A kezdő képsorokban grandiózus
felvételek a Föld gyermekkorából.
Vulkanikus kősivatagok és
rezzenéstelen víztükrű tavak,
érintetlen, ember nem járta tájak
fölött siklik a kamera, amíg
meg nem áll egy bővizű folyónál.
Marc Streitenfeld zenéjét egy percre itt
megszakítja a zuhatag robajló
hangja, a vízesés fölött pedig
egy óriási repülő csészealjra
leszünk figyelmesek, amelyből egy
Tervezőnek hívott földönkívüli
sétál a vízpartra ünnepélyesen,
amíg a hangsáv felsőbb szféráiban
kóristák, vonósok légiói zúgnak
egy magányos kürtszólamot kísérve.
A Tervező itt veszi magához
azt a fekete, sűrű folyadékot,
ami később olyan sok bonyadalmat
okoz majd a filmben, itt azonban
(legalábbis egyes értelmezések
szerint) az idegen DNS-ével
elvegyülve nem mást indít el,
mint az élet, és így az emberi faj
kialakulását bolygónk felszínén.

A jelenetet Izlandon forgatták,
s nem először történt, hogy a sziget
földjét űrutazók lába tapodta.
A tizenkét emberi lény közül,
akik lábukkal illették a Holdat,
kilenc Izlandon készült fel az útra,
az Askja-vulkán sziklás kráterében,
mert ez hasonlít minden földi tájból
a leginkább a Hold felszínére.
S mondják, hogy a leendő űrhajósok
ittlétük során megismerkedtek
Izland nemzeti italával is,
amit más néven Fekete Halálnak
hívnak, mert a nevénél állítólag
csak az íze elviselhetetlenebb.
Azt nem tudjuk persze, Buzz Aldrin
vagy épp Neil Armstrong reakciója
hasonlított-e a Tervezőéhez,
mikor kiita a saját Fekete
Halálát rejtő méregpoharat,
de elgondolkodtató a párhuzam.

Ám térjünk vissza most a vízeséshez,
mert ennek kapcsán tévedett Ridley Scott,
mikor e kulcsfontosságú részhez
ezt a zuhatagot választotta ki
az összes izlandi vízesés közül.
Valószínűleg egyszerűen azért,
mert ez a kontinens legnagyobbja.
Közel száz méter szélességben omlik
itt a víz a negyvenöt méteres
mélységbe a Vatnajökull gleccser
olvadó jegéből Dettifossnál,
másodpercenként százkilencvenhárom
köbméterre rúgó vízhozammal.
Ezek a számok babonázták meg
minden bizonnyal az angol rendezőt.
Pedig ha némileg több érzéke van
a történelmi összefüggésekhez,
találhatott volna nem sokkal messzebb
egy másik, látványra nem kevésbé
elképesztő zuhatagot Izland
megszámlálhatatlan vízesése közt,
ami százszor jobban illett volna a
nagyszabású kezdőjelenethez.

Goðafoss vízesése persze csak
tizenkét méter széles, és csak harminc
méter magas, de már a nevéből
sejthető, hogy az ősi istenekkel
jóval szorosabb kapcsolatot ápol:
konkrétan istengyilkosság helyszíne.
Történt ugyanis a Krisztus utáni
ezredik évben (vagy mások szerint a
kilecszázkilencvenkilencedikben),
hogy a pogány és a keresztény hit
kiéleződő konfliktusa már-már
polgárháborút szított a nép között,
s az izlandi törzsfők nagytanácsa
egyetlen köztiszteletben álló
bölcsre bízta, hogy döntőbíró legyen
a sziget lelkéért versengő erők,
a régi és az új világrend között.
Þorgeir Þorkelsson Ljósvetningagoði
egy nap és egy éjjel gondolkodott
egy vastag szőrmedunyha alá bújva,
s talán Krisztus sem volt magányosabb
a pusztaságban, megkísértésének
színhelyén, mint a vén Þorgeir a forró
szőrmedunyha mélyén, egymagában.
De végül döntött: nem kérdés, ki mellett,
és míg szikrázó napsütésre virradt
Izland legsötétebb éjszakája,
a régi isteneknek bealkonyult.

(Rossz éve volt ez az isteneknek,
hisz nemcsak Izlandon, de Európa
másik végén is megdőlt az uralmuk:
Magyarország is ekkor lett keresztény
királyság Szent Istvánon keresztül,
a Krisztus utáni ezredik évben.)

A frissen megtért vén Þorgeir pedig
hazaindulva a nagy gyűlés után
saját kezével vitte el utolsó
útjukra saját istenszobrait, hogy
a ma Goðafossként ismert vízesés
hullámsírjába vesse végül őket.
Itt lett hát vége egy világnak, és itt
kezdődött egy újabb, nem háborúval,
mindössze békés közmegegyezéssel,
amíg a régi istenségek sorban
megsemmisültek a mély mederben.
S ezért lett volna méltóbb hely Goðafoss
a Prometheus Tervezőjének is,
egymásba fűzve két új kor kezdetét.

Ez volna hát Ridley Scott tévedése,
s mióta ezt tudom, minden zuhatag
fölött ott látom a csészealjat, és
hallom Streitenfeld kürtjét, miközben
szemembe gyűlnek Þorgeir könnyei.
Az istenek halnak, az emberi él,
s különös gubók szülhetnek pillét:
ilyen az, amikor egyetlen képben
egymásba néz a pop és az öröklét.

Elhangzott az Új magyarhangok-sorozat áprilisi estjén
a székesfehérvári Új Magyar Képtárban.