Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.
Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.
Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza,
hogy mennyire jó már a Nihil
című verse Karinthynak,
és idéz is belőle néhány versszakot,
hogy higgyem el neki.
Én elhiszem,
mert nézem őt és látom, ahogy
a költő gesztenyét vesz a Rottenbiller utcában,
de nem tudja lenyelni.
Találkozik egy barátjával,
aki a neo-impresszionizmusról beszél.
Ennyi. Röviden erről szól a Nihil,
mondja, és nevet, amikor előkerül a csaja.
Szóval ahogy most a Rottenbiller utcán megyek,
egy harmadik vers jut az eszembe,
amelyben gúnyosan felnevet egy nagymama:
„Rothadt Biller! Ha-ha!”
Én is nevettem, amikor legutóbb előkerültél.
Gúnyosan, mint egy nagymama.
Mert tudtam, hogy utoljára van most minden.
Dugtunk, aztán úgy aludtál, félig nyitva volt a szemed.
Sokáig azt hittem, nézel, végül csak néztelek.
De ez majd a lakásban jut eszembe,
amikor a cipőmet kötöm ki.
Itt még nem értem haza.
Itt még csak gyalogolok a Rottenbiller utcán,
április van, öt óra kettő,
és három versre gondolok egyetlen perc alatt.