Nyerges Gábor Ádám legújabb, második verseskötete sokat kockáztat: egy hatalmas és lezártnak vélt életmű — lezártnak látszó — műhelyéről kívánja leverni, pardon, levenni a lakatot. A Petri Györggyel, Tandori Dezsővel jelzett hagyomány útján elindulás után egy új, kevésbé bejáratott úton, Orbán Ottó hagyományútján lépdel a fiatal szerző.
Az elmúlt néhány évben egy ember, ha akadt a fiatalabb nemzedékből, aki mérsékelt iróniával, de elkötelezett szimpátiával értelmezte újra verseiben ezt a költészetet: Tolvaj Zoltán nem titkoltan az Orbán Ottó-galaxisból merített, ahhoz közelített két kötetében, A medve lépéseiben és a Töréstesztben. Nyerges Gábor Ádám üdvözlendőnek mondható kötete sok-sok erénye és kiváló adottsága mellett egyben kísérletkötet, szakítópróba, mennyit bír el az ő költői nyelve, mennyire terhelhető egy ekkora életművel? Az adott költői nyelv árnyéka mennyiben befolyásolja a verseket? Menjünk tovább, tegyük fel a kérdést, mi adja ki az Orbán Ottó-i hagyományt? A kötött forma magabiztos ismerete, használata? A nagy lélegzetű, hömpölygő szabadvers? A változatos szerepversek? Az (ön)ironikus fellépés, keserédes megszólalás a test és a lélek, az elmélázó (világ)történelem felett? A kérdés ennél jóval bonyolultabb, mintsem azt felszíni magyarázatokkal megválaszolhatnánk. Nem a forma és nem a stílus — de akkor mi?
A kötet egyes verseiben a fiatalság miatt érzett szomorúság, a fiatalság múlása okán érzett nosztalgikus aggodalom rekonstruálása zajlik. Igen, a könyv maga egy rekonstrukciós (restaurátori) kísérlet, kísértése a nyelvnek és a hagyománynak, a manapság agyonemlegetett új hagyományelveken nyugvó fiatal magyar költészetnek. Búcsú Marno Jánostól, Szijj Ferenctől, Borbély Szilárdtól. Itt a nyelv nem a nyelv, a beszéd problémakörét járja körül, nem a nyelv feldolgozása az elsődleges, egyeduralkodó célja, itt, ebben a költészetben a nyelv és a beszéd játéktér, nem játék. „S ha nyelvvé válnék, / nem lennék valami szép, / agglutinálnék / meg ragoznám az izé-t, / […] / és beszélnék csak / szünet és szóköz nélkül, s végül, / mint olvadt jégcsap / locsognék folyékonyan énül.” Nyerges Gábor Ádám, megismétlem, sokat kockáztat és sokat nyerhet. Az utóbbi időkben megjelent verseskötetek közül Závada Péter mellett a Számvetésforgó fordít hátat határozottan a szorongásos, hermetikusan zárt térben megszólaló költői nyelvnek, és tér vissza a régi formákhoz, a dalhoz, a szonetthez, a költészet ízlésesen berendezett, gyermekszagú játékszobájában sorakozó eszközökhöz. Ha Závada Péter kötete az olvasók és az irodalomértők körében népszerűségnek örvend, akkor méltán várhatjuk el, hogy Nyerges Gábor Ádám kötete iránt is megnőjön a kereslet. Például ezért: „Elmerengek gondolkodva gyakran, / Hogy mi olyan nagy szám az anyagban, / Mit léleknek becézünk, ha sajog, / hogy csak erre kellenek a csajok. / Csajaim, kik ilyenkor köszönnek, / Ábrándos kis lelkemben zörögnek.” Vagy: „legyen minden nagyon nekem belém / nőjek ki az uramisten belén / legyen minden másnak is ha muszáj / de legfőképp nekem nyíljon a száj”.
A kötetcím összetett szavának utolsó tagja iróniájával, fricskájával óv attól, nehogy a közhelygyanús, komikus és elavult jelentés gödrébe zuhanjon. Nyerges kötete jól válogat a szereplíra és a nyíltan megfogalmazott lírai szerep versei közül, nem állítom, hogy arcjátékai, grimaszai mindig sikerülnek, egy-egy versnél az Orbán Ottó-álarc mögött nincs semmi az ügyetlen próbálkozáson, mutatványos ügyetlenkedésen kívül. A tudatos esetlenség, kamaszos (bájolgástól mentes) báj medrében létrejött, természetes hangon megszólaló, a mérsékelten adagolt humort nem nélkülöző versek a könyv erősségei, magabiztos tartóoszlopai. A formákat váltogató kötet azért is érdekes, mert az elmúlt években kiadott lírai termés mintha megtagadta volna a formagazdagságot mint szégyellnivaló mostohagyermeket a zártabb, egy fő témát szem előtt tartó, nemegyszer monotonabbnak érződő versnyelv kialakítása érdekében. Nyerges nem zárkózik el — mi több, könyvében Orbán Ottóval karöltve mond ellent a fiatal magyar költészetben kialakult trendeknek. Mítoszteremtés helyett a Számvetésforgóban a nyelv kiaknázható (játék)területén mozog biztonsággal Nyerges Gábor Ádám.
Orbán Ottó többszörösen és több értelemben jelen van a könyvben, például testi valóságában, mert hát az egyik vers „főszereplője” nem akárki, mint a Bécsi út egykori lakosa. „Orbán Ottó, 2002-ben elhunyt, frissiben felújzrínyiászozott költő / Budapest utcáit járja. A fikció számos áldásos mellékhatása egyikeként / teszi mindezt (a korahajnali sétát) bármiféle különösebb nehézség / nélkül.” Nyerges Gábor Ádám másutt a világ legtermészetesebb módján beszélget elődjével, megszólítja és ő, mint a nagy öregek általában, megértően válaszolgat neki. Nehéz a feladat, hogy az Orbán Ottó-idézetekkel sűrített megannyi vers ne egy korrekt tiszteletkör, hommage legyen, hogy az itt megszólaló művek kapcsolatba lépjenek az Orbán Ottó-szövegekkel, hogy az alárendelt viszony helyett partneri viszony alakuljon ki köztük. Egyes verseknél ennek szándéka megvolt és szerzőnk sikeresen vette a nagy előd szabta akadályt, míg máshol zavaróan kiérződött a rájátszás. Az első ciklust záró versben például ez áll: „A farmeremre hullt egy darab Orbán Ottó / nem hamu vagy ilyesmi / csak málló könyv / én meg ha belegondolok / hogy eleddig már / hány tonna szín költészet takarta / e terméketlen talajt / melynek én (is) része(se) / lehetek.”
A kötet versei közül azonban a legsikerültebbek épp az Orbán Ottó árnyéka alól kikerült, megmenekült anyag, a Nyerges Gábor Ádám-féle nyelv szabályai szerint működő szövegek, mint például a szerelmi lírája — a témát néhol megviccelő, vagy többé-kevésbé tragikusan ható, a szerelem elvesztésének csalódását feldolgozó versek. („mint másnapra kihűlt, épp csak megpiszkált vacsorát, / kéne hagyni engem is mindig hidegen, / hogy nem is tudni ezeket, kicsodát-micsodát, / mert a másik örökké idegen marad”) Másfelől elmondható, a kötet remek, többször visszahívó darabjai például az Istentelen agrárvers a permetezés jelenlegi állapotáról; A Függetlenség Másnapja; a Saját lelkéhez; a Messzebb magadtól; a Negyedéves jelentés; a Mégiscsak — ezekben is kevesebb az irónia és több a finom lírai megoldás, na meg hiányzik belőle a több versnél zavaró „alapanyag”: Orbán Ottó. A hosszabb versek nem igazán állnak jól a szerzőnek, hamar elveszti felettük az uralmat vagy hamar megadja magát a nyelv felkínálta olcsó tréfának, viccnek. Kivétel azért akad, a Neveket keresünk; a Mikor ezt el kell majd dönteni vagy a Visszavenni a nevet, utóbbi kis remekműként fogható fel, bevallom, rég olvastam ennyire meggyőző erejű, nagyszabású és magával ragadó szerelmes verset akár a fiatalabb, akár az idősebb szerzőktől. Ennél a versnél még a nyelvi játék is a helyén van, nem csúszik el, zuhan bele a könnyed trükkökbe, elmondható tehát, hogy Nyerges Gábor Ádám verseinek a feltételezhetően saját élményanyag — egy 1989-ben született szerzőnél miért gondoljunk mást? — tesz jót, az eddig megélt tapasztalatokon, személyesebb nyelvből építkező versei számomra a legeredetibbek. Érdemes olvasgatnunk a kihagyásos, elhallgatásos Nyerges-szonetteket, utoljára Kiss Judit Ágnes és Sajó László szonettjei voltak ennyire frappánsan, hatásosan és jól megírva.
Önreflexió, önirónia, szereplíra, intertextualitás, átírás; a posztmodern irodalom kedvenc fogalmai és a formakövetés, a rímek, verslábak szigorú rendjének betartása, avagy a hagyomány áll egymással szemben Nyerges Gábor Ádám Számvetésforgó című kötetében, át-áthajolva a másikhoz. Nem csak mert az átlagnál kíváncsibb ember vagyok, s ha néha felemás érzésekkel olvastam is a könyvet, várva várom, mi következik ezután.
Megjelent a Műút 2013039-es számában
,j,j,j