Paul Verlaine: Klasszikus Walpurgis-éjjel


Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.

Köröndök; vízsugár középen; merev allék;
Márvány szilváncsoport; bronzból a tengeri
Istenek; számtalan heverő Vénusz arrébb;
A gyepágyások ékei;

Gesztenyefák; virág formáz parányi dűnét;
Pár törpe rózsatő biztos ízlés szerint;
Háromszögekbe nyírt tiszafák. Fönn derült ég,
Melyen a nyárest holdja ring.

Éjfél zeng, s odalent a parkban egy dal ébred,
Tompa, lassú, szelíd s fájó; átúszik a
Kerten: fájó, szelíd, lassú és tompa ének:
A Tannhäuser vadászdala.

A kürtök fátyolos, távoli dala; lágy hang,
Érzékek hangja győz a lélek iszonyán
Ebben a disszonáns, részeg harmóniában;
S érkeznek hívásuk nyomán

Tüstént, áttetszőn és egymásba font kezekkel
Fehérlő alakok, s a holdvilág pedig
Az opál és a zöld gallyak közül ragyog fel —
Raffet Watteau-ról álmodik!

Csak egymást ölelik a mélyzöld, furcsa lombok
Között, gesztusaik gyöngék, fájdalmasak;
Körtáncba fognak itt a márványok s bronzok
Közén, ligeti fák alatt.

— Kóbor kísértetek, megálmodhatta őket
Egy költő részegen, bajban, kínlódva tán:
E kóbor rémeket, ütemre szédülőket;
Vagy egyszerű holtak csupán?

Az iszonyt, álmodó, közénk nyilván te hoztad,
Te kínod, bánatod, elméd idézte meg
E rémeket — ugye? —, kik bűvölten forognak;
Vagy holtakból őrült sereg?

Nem számít! lázasan siet sok furcsa fantom,
Riadtan s komoran gyűlnek a tereken,
Aztán, mint porszemek a napban szertecsapzón,
Föloldódik mind hirtelen.

Elhallgattatja majd egyik kürtöt a másik
Után a harmatos hajnal, egyáltalán
Nem marad semmi — csak Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.

(Térey János fordítása)

Megjelent a Műút 2013039-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük