Hát kinövik a füvek az elmúlást,
leszoknak róla, persze csak idővel,
kinövik az életet, mint a féltett
ünneplő ruhát, kinövik haláli
kényelemben a vasalatlan jövőt,
amibe belesimul, megbújik a
múlt, a végén, majd még ad is magára,
s elveszi a gyerektől, akinek jaj,
épp lemerült elemes autója,
elveszi azt, ami, hogy is mondhatnám,
már a kezdetektől fogva jár neki.
Fellinger Károly: Fénykép
F. K.: Külön bejárat, Media Nova M, 2015, 11.
A napról
Azt hiszed: előre halad,
Pedig elfogy mindig a nap.
S nem tudod, hol a vége,
Elpazarolt aprópénze,
Életednek a nap.
Ezért hát, ne légy szeles
Oly sok, ami felesleges
— mégis töröd magad utána,
hogy a végén majd megbánva,
mondd éltél: minek, és hiába!
Ifjú krőzus széjjelszórod
Sokszor léhaságba fojtod,
Napok kincsét számolatlan,
Most a pénznek vége van.
Elköltötted haszontalan.
Mire vénülsz, kuporgatnád,
Istentől kérsz alamizsnát,
Adhatna még neked
Kegyelemből éveket
Elszórtakat megkeresd.
Sorsod panaszlod: mostoha.
Te voltál vele könnyelmű, ostoba
Napok kincsét szerteszórtad
Időd ölted, pazaroltad
Nem bírhatod, az elmúltat!
Ifjú voltál, fejed gőzös
Erős voltál, bízó, gőgős
Előre néző, ki mégse lát,
Öregedőt, és a halált!
Most: kegyelemért kiált!
A témáról másképp