De megvertek. De megvertek.
Asszonyom lásd, mi még se halunk meg.
Sohse halunk meg!
Durcás lepedőkön dög volt csak a tegnap —
dögöljenek, akiknek úgy rendeltetett.
Magam kapuján most kinevetem a reggelt.
Hollahó-o-ó!!
Megtalált örömmel sujtásos a kedvem,
(mind a tiéd, mind a tiéd, mind a tiéd)
s nézd, hogy új torony hegyébe kakaskodik a vágyam.
Asszonyom! a szemem: fáklyás pincegádor.
Asszonyom! a fülem: idők melegágya.
Asszonyom! a hangom: fény a föld orcáján.
S mint mindig:
látom az egészséget támasztó márciusi levegőgerendákat,
hallom a megtejesedett füvek mezőbe nyújtózását
s mint mindig:
fölbuzogó meleg énekemmel
(merthogy mi sohse halunk meg!)
a kórházak puha, fehér vásznait teregetem el
a sárga kínhegyekre,
a fekete siralomlukakra
s a föld városokká forrott sebeire
mindenütt, mindenütt.
Kassák Lajos: Nagy bajainkban az asszonyomhoz
K. L. összes versei II., Magvető, 1977, 720.
