Ülök a buszon s némi gond hogy az
ujjam rezgése ne legyen gyanús
a vibrátót gyakorlom észrevétlen
ahogy a húron reszket a kisujj
a többi is de kisujjal nehéz
ezért a buszon a titkos gyakorlás
szemben egy hölgy ül nagyon finoman
odalesek nem lepi-e meg az
ujjgyakorlatom de a semmibe
meredt tekinteten megdermedek
egy tükörkép elevenedik így
másneművé és tetszhalottivá
vadidegenként szegeződve szembe
öt ujja mozdul fenn a kosarán
míg lent a térdén vár a másik öt
majd együtt rebben két ujj sejtetik
hogy most egy lassú zongoradarab
mozgatja őket lábfeje pedált
billentve lendül semmi tudomás
a busz mozgásáról hogy megy vagy áll
elmélyülés és csendes őrület
a ritmus most moderatóra vált
trilláival már engem is befog
ez a révület az önkívület
a hangtalan hangzásra süketen
lehatolva az alapjaimig
megrázkódtat a megalázkodás
e kopott arc gyűrött kezek előtt
sejtve hogy szentséges a jelenés
úgy kell felállnom ne zavarja meg
küzdelmét az omló hangtorlaszokkal
s úgy szállni le hogy ne merjek se rá
se máshova se senkire se nézni
2015.dec. 1.
Megjelent a Műút 2016057-es számában
Köszönöm. A 11-es buszon játszódott le az egész, hegymenet.
Ami a “vibrátó” szót (szavunkat?) illeti, nem fordul elő a magyar értelmező szótárban. A vibrálni ige viszont bőven. Az a feltevésem, hogy a latin a “vibratio” főnevet és a “vibrare” igét a hunn-magyarból vette át (hunnét máshunnét?) Sz. J.