Hogy nem talált alkalmas barlangot fenn,
a hegyen, épített kalyibát egy tisztáson,
ahol kedvére tűnődhet tűnt napoknak
alvadt hordalékain, ahol úgy vélte, nem
lelhet rá senki, még talán önmaga sem,
de amint lepillantott az első hajnal aranyló
fényében a völgybe, s látta a tó mélykék
vizét, tudta, hogy nem menekülhet, mert
minden csak arra emlékezteti, s a fák
dús lombja sem tudja eltakarni a kék
ragyogást, s ezen az évszakok változása
sem segített, mert ha hó lepte a jeges
vízfelszínt, akkor meg ott volt fölötte
a hidegen lángoló Nap körül úszó égbolt
kékje, csak borús napokon talált enyhet
és némi megnyugvást, ilyenkor meditált
és faragással töltötte idejét, s már szép
kis halomban gyűltek a borovi fenyőből
faragott nyílvesszők.
Megjelent a Műút 2017059-es számában
Biztos lélek. Jó olvasni. Szép és mégis modern. “Nem lelhet rá senki, még talán önmaga sem.” Déja vu! köszi.