2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a
fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról,
amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még
belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy
Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett.
Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki-
performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen
kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével,
ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy
performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy
tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme
volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a
halál.
Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei.
Megjelent a Műút 2017059-es számában
