Egy horpadás látszódott az arcon.
Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét.
Követné még egy mondat. Azon
már látni lehetne nevét.
Hogy mindez belőlem egy darab,
s együtt él ott és egyedül marad
a sziklában vele. Gondolnak már rád.
De túl az arcon minden csukva. S a fák
emelte felhők a mélyülő magasba
hordják, mentik a corpust, a szót.
Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva.
Mert ütés látszik az arcon, horpadás.
És keresztet vonszol a bozót;
hogy benne rátaláljon a feltámadás.
