A Hasítás Garaczi önéletrajzi sorozatának (Egy lemúr vallomásai) ötödik része (2018). De önálló könyv, megértéséhez nem követeli meg a többi olvasását (noha természetesen kapcsolódnak is).[1]
Önéletrajzi vs. fikciós elbeszélés a magyar vs. világirodalomban
Az „önéletrajzi” úgy értendő, ahogy a kortárs (20. század végi) magyar próza számos műve és szerzője (Esterházy, Nádas, Bereményi, Kertész Imre, Hajnóczy, Tandori, Kukorelly, Németh Gábor stb.) esetében. Noha adott esetben komoly „valós”, történelemként is olvasható anyagot, korrajzot, tényt, dokumentumot vonultatnak fel, semmiképp sem egyszerű memoárokról van szó. Erősen irodalmiak, gyakran költőiek. De az önéletrajzi jelleg mégis meghatározó bennük. A nagy európai irodalmakhoz képest a magyarban jelentősebb az önéletrajziság szerepe, ami szorosan összefügg a fikció háttérbe szorulásával. Ez talán történelmi eltolódás is. Jókai és Mikszáth még nemzetközi szinten fikciósak, de Krúdynál már az önéletrajzi tendencia figyelhető meg. Kosztolányi is fikcionál, de az Aranysárkány vagy az Esti Kornél is erősen önreferens, vagy Márai Kassai polgárok, Ottlik Iskola a határon című művei szintén nagyrészt autobiografikus jellegűek, és így tovább.
A 20. századi magyar irodalom egyébként memoárokban is nagyon gazdag. Ezek gyakran olvasottabbak, mint az irodalmi művek. Például Csáth Géza legolvasottabb műve a Naplója. (Pedig a novellái elég jók.) De ilyen Illyés Puszták népe, Kassák Egy ember élete (érdekesebbek, mint a költészetük), József Attila Szabad ötletek jegyzéke, Karinthy Utazás a koponyám körül, Móricz Életem regénye, Németh László Magam helyett, Déry Ítélet nincs című műve is, és így tovább. Ez is arra utal, hogy a magyar magasirodalmi hagyomány és diskurzus kissé (?) az irodalomelvűség és műcentrikusság rovására személyelvű; inkább kultikus, mint tematikus.[2] Természetesen minden író rengeteg saját élettörténeti elemmel dolgozik; a személyes élmények, tapasztalatok bedolgozása nélkül aligha van jelentős irodalmi/elbeszélő mű. De a fikciós mű diszkurzívabb, dialogikusabb, szabadabb. Az önéletrajziságot kötik az író valós viszonyai: szereplői valós emberek, nem lehet akármit írni velük kapcsolatban. Ez nyilván a játék lényegéhez tartozik, a műfaj egyik fő érdekessége. A valós („igaz”) történetek éppoly érdekesek lehetnek, mint a fikciósak, sőt egyfajta „ontológiai” többletet adhat nekik az a tény (vagy tudat), hogy ezek valóban megtörténtek. Ám a szépen kicsiszolt jognyilatkozat és műfajjelölő paratextus, miszerint „a műben megjelenő szereplők és események a képzelet termékei, valóságos személyekhez és eseményekhez való hasonlóságuk pusztán a véletlen műve” — teszi szabaddá az elbeszélést, a valóságábrázolást és a túlságosan is személyes dolgok bevonását. Az önéletrajzi jellegű prózának hiába valós személyek és viszonyok a kiindulópontjai, ezek kevésbé valóságosak, amennyiben bizonyos aspektusaik nem érinthetők, például szemérem, személyiségi jogok és hasonló korlátozó tényezők miatt. A fikció sokkal nagyobb szabadságot ad épp a legszemélyesebb, legintimebb dolgok tárgyalásához; a legszubjektívebb tapasztalatok legobjektívebb feldolgozásához. A megismerés, a vizsgálódás, a kísérletezés, a teremtés hi-tech eszköze, terepe, médiuma; az angyalok nyelve. Nem véletlenül a legnépszerűbb és a legnemzetközibb zsáner. A nagy európai (nyelvű) irodalmak mindenekelőtt ebben erősek. És hogy a magyar meg nem annyira, az az egyik legfőbb oka lehet annak, hogy oly kevés nemzetközi bestsellert ad a magyar próza.
Az irodalomban a legszemélyesebb természetesen nagyon is része a legegyetemesebbnek. Nagy átlagban, tendenciájában azonban minél önéletrajzibb a mű, annál inkább történelmi dokumentum, pszichológiai esettanulmány, ego-mitologiko-ideologikus konstrukció stb., és annál kevésbé irodalom (noha az irodalmiságnak rengeteg egyéb paramétere van). A fikció mű-szerűbb és tematikusabb, az önéletrajziság parttalanabb. Na és — mondhatjuk erre, de attól nem lesz erősebb és nemzetközileg érdekesebb a magyar irodalom. Inkább a belterjesség és a narcizmus[3] veszélye fenyeget. A magyar kultúra egészen különleges, összetett, sokrétű és zavaros konglomeráció, ám ez kevés az eredetiséghez. Az önéletrajzi mű definíció szerint az egyedi szférája, akár a főszereplőjét, akár a kontextusát nézzük. A művészet viszont, igaza van Hegelnek, a különös szférája, ahol az egyedi és az általános szövődnek össze ezerszeresen.
Az önéletrajziság meghatározó szerepe összefüggésben van azzal, hogy ezek a művek rendszerint „túl magyarok”, túl sokat kell tudni hozzá a magyar háttérből, hogy gazdagon lehessen érteni és élvezni őket, így az egész kultúra egy kicsit belterjes és narcisztikus marad, dacára annak, hogy erősen nyugatias is, és elvileg világszínvonalú.
Önéletrajziság és fikcionalitás a Hasításban
Garaczi persze korántsem csak az „önéletrajzi” próza művelője. Eleve dadaisztikus költőként indult, de a Nincs alvás! posztmodern meséi, vagy a Metaxa című regénye, vagy bizonyos drámái mind más-más műfajú — és minőségi — fikciós irodalom.
A Hasítás mindenekelőtt, vagy legalábbis nem utolsó sorban, költői és mitikus.
Nagyon önéletrajzi, de nagyon nem dokumentarista, nem tényszerű. A cím akár erre a kettősségre, feszültségre is utalhatna.
Irodalomelméleti illemszabály is, hogy az elbeszélőt meg kell különböztetnünk az írótól,[4] de a Hasítás esetében olyannyira rendszeres ez az elkülönböződés, hogy az író és az elbeszélő olykor már a fikciós művekre jellemző távolságban vannak egymástól. Azaz lényeges pontokon nem (pontosan) önéletrajzi a mű. A tényszerűség és dokumentarizmus felszámolása főként a környezetet érinti, ami azonban értelemszerűen kihat az elbeszélőre magára is. Egy tipikus példa: G. L. írónak egy fia van, nem egy lánya, mint a Hasítás elbeszélőjének. Lényegében egyetlen tényszerű referenciapont maradt meg, hogy a főszereplő–elbeszélőt G. L.-nak hívják, író, és nagyjából abban a korszakban élt és az a miliő határozta meg, amit leír. A többi szereplő határozottan a fikció felé mozdult el: neveik „nem stimmelnek”, feleségeké, barátoké, mestereké, olykor közismertebb szereplőké sem. (Ellentétben a Mintha élnél 80-as–90-es évekbeli jeleneteivel, ahol ezek valós nevükön futnak.) De nyilván nemcsak a neveket, hanem magukat a szereplőket és az eseményeket is érinti ez: a fikcióra jellemző összekeverési, átszervezési műveleteket, változtatásokat, kihagyásokat, betoldásokat látunk. Az események között egyébként kevés kitalált lehet, de a szereplők fiktivizálódása az eseményeket is jócskán átstrukturálhatja.
Minél közelebbi egy esemény a jelenhez, illetve egy szereplő kapcsolata az elbeszélőhöz, annál inkább fikciós jellegű. (Talán másutt is, de a Hasításban már biztosan.) Minél inkább élő személyeket érint, annál kevésbé hiteles mint tényleges önéletrajz. Az irodalmi, pszichológiai, sőt történelmi hitelességet ez persze elvileg nem feltétlenül érinti, de jelen esetben, gyakorlatilag, úgy vélem, igenis érinti.
A korábbi Lemúr-könyvekben, amelyek a szerző gyerek- és iskoláskorát dolgozták fel, szintén felbukkan ez a technika, de azokban több volt a történelmi referencia, a dokumentarizmus. Ennek egyik fő okát már érintettük. A gyermekkor (fiatalkor) már távoli, úgyszólván történelem. A gyermek ráadásul még „korlátolt felelősségű” személy, szabadon ábrázolható, akárcsak a többi személy a gyermek szemén keresztül. A régmúlt életeseményeinek mesés–mitikus jellege is erősebb lehet, és a dokumentarizmusa is. A gyermek (régmúlt) intim világának feltárása, ábrázolása irodalmilag is legitim — a (jelenkori) felnőtté viszont nem igazán a nyilvánosság elé való, pontosabban az egy másik műfaj: pletyka, bulvár és hasonlók. (Ez a felnőttkori közvetlen hozzátartozókra, barátokra/barátnőkre még inkább érvényes, és a Hasításban egészen minimális az efféle referencializálhatóság.)
A Hasítással így egy nagyon furcsa műfaji hibrid jött létre. Ha a fent leírt tendenciát meghosszabbítjuk, akkor a Lemúr-sorozat folytatása igencsak különleges írói feladat lesz. A fent említett egyszerű példát továbbgondolva: ha az elbeszélő elkezd beszélni a lányáról (a sztori most már eljutott eddig, hogy ez időszerű legyen), az per definitionem igen más lesz, mint ha G. L. beszélne a fiáról. A többi szereplő esetében ugyanez a nehézség: ha minél közelebbiek, annál fikciósabbak,[5] akkor ott már teljesen fel kell számolódjon az önéletrajzi jelleg, vagy nagyon-nagyon áttételesen érvényesülhet csak.[6] Érdekes módon a környezet fiktivizációja többé vagy kevésbé a távolabbi szereplők esetében is érvényesül a Hasításban. Nézzünk néhány példát.
Az anarchista Hajnal Bandi fontos figura a könyvben. Mintája többek szerint a Dixi néven közismert figura (aki inkább szóbeli hagyományok által közvetítődött, mint művei által). Bizonyára így van, a legtöbb olvasóhoz hasonlóan nem szándékom ellenőrizni, mennyire dokumentarista (dixis) vagy mennyire kompozit (nem-csak-dixis) ez a figura. De valószínű, hogy a névváltoztatást (egyebek mellett) ez utóbbi indokolja.
Miki, a gyerekkori barát, az igen szigorú elveket valló inhibicionista művész, a szerző önkéntes állandó irodalmi tanácsadója és felettes énje, állítólag — határozottan állítja néhány kritikus — írói alteregó.[7] Elképzelhető, noha az is nagyon valószínű, hogy ez a legtöbb valós elemből/emberből összerakott (és a főszereplő számára fontos) figura.
Hasonló, kompozit, félfikcionális szereplőnek látszik a kövér, zöld hajú, szárd származású, művelt „parasztpunk”, Higany is, akivel az elbeszélő „a Felbaszon” (Felszab[adulás] tér, ma Ferenciek tere) ismerkedik meg, majd vele utazik Párizsba, ahol egyáltalán nem találkoznak a híres-neves francia kultúrával, inkább az igazi hajléktalansággal és hontalansággal, főként miután a maradék kis pénzecskéjüket elveszítik itt-a-piros-hol-a-piroson.
Higany egy darabig próbál az Ambaradan együttessel, amelyben a jól értesültek bízvást felismerhetik az A. E. Bizottság együttest (pomáziak, vad dadaisták, amúgy képzőművészek, néhány szám címe és bizonyos szövegutalások is stimmelnek), de nemcsak a zenekar neve, hanem tagjainak nevei is gondosan meg vannak változtatva. Ez utóbbi viszonylag meglepő, és nem is következetes, mivel más hasonló (magyar 80-asévekbeli underground) zenekarok, VHK, CPG („Erdős Péter, k. a.”), Sexepil, Flash a saját nevükön szerepelnek.
Szabó Gábor fontos kritikájában (Red sails, thunder ocean, Műút) két ilyen fikcionalizált, de viszonylag jól referencializálható esetet említ: „a Bizottság együttes Ambaradan néven történő szerepeltetése, illetőleg a velük kapcsolatos ismert anekdoták szöveggé formálása (72–75), a másik pedig az a Csupor Ferihez köthető besúgói jelentés, amely mintha a Pécsi Zoltán fedőnevű (a művészvilágban Algol László néven ismert, ám valójában Hábermann Gusztáv névre hallgató) ügynök 1986. január 28-án írt jelentésének részlete lenne az Örley Kör Corso kávéházban tartott összejöveteléről.” De Csupor Feri, ez a regényben szintén fontos szereplő sem dokumentarista. Például aligha ugyanez a szerző írt a Hófehérke és a hét törpe egy ideologikus parafrázisáról kritikát (84–86, igen vicces, a Nincs alvás!-éra emlékeztető poétika).
A moly.hu Hasításról szóló weboldalán egy kommentelő úgy nyilatkozott, hogy ő bizony konkrétan ismert egy Fláviát, aki a Mester utcában lakott. Flávia, noha csak egyszer bukkan fel személyesen, szintén meghatározó szereplő a regényben.
A helynevek (Feketelyuk, FMK, Ráday Klub, JATE Klub, Pántlika) zömmel stimmelnek. A nemzetközi hírességek (Allen Ginsberg, Maria Schneider) szintén. A helyi hírességek már kevésbé, mint láttuk, de itt is akad valós név (Fényes Szabolcs, Kukorelly Endre).
Megjegyzendő, hogy ez az erőteljes fiktivizáció új a korábbi Lemúr-kötetek szokásaihoz képest. A Mintha élnél 80-as–90-es éveket megidéző részeiben kifejezetten erős a dokumentarizmus, ott valós szereplők valós neveken szerepelnek (cserébe itt a legerősebb a budapesti alter szcéna orális epikája, az urbánlegendás mitologizmus meglehetősen antirealisztikus hatása).
Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a dokumentarista pontosságú és a (fél)fiktív–kevert figurák és események igen változatos kombinációit olvashatjuk a Hasításban. Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy Garaczi egyre tudatosabb azzal kapcsolatban, hogy a szövegei sokak, például fiatalok számára olvashatók, sőt szórakoztatók legyenek, hogy a Lemúr-könyvek ne csak azoknak szóljanak, akik éltek a megidézett korokban, hogy olvasásuk ne csak a bennfentesek azonosítgatási sportja legyen. Nem világos ugyanakkor, hogy a fikcionalizálás mennyire segíti ennek a problémának a megoldását.
Szembetűnő másfelől, hogy nem találjuk a műben azokat a valós figurákat, akikről viszonylag közismert, hogy G. L. életében fontos szereplők, például irodalmilag meghatározó figurák (Tandori, Esterházy stb., akiket egyébként személyesen is ismert), vagy akivel egyenesen régi jó barátságban volt/van (Németh Gábor).
Az elbeszélésmód
„A Béla megsimogatja a fejem, ne aggódjon, mondja, aranyos kisfiú ez. A saját fejére mutat, itt egyelőre aktívabb, mint itt, most a szívére.” A Béla a pszichológus, akihez anya járatja a kis Lacit. Anya fodrászhoz megy, mielőtt Bélával találkozik, aki meg is dicséri a haját. Majd a találkozó után a villamosmegállóban:
Anya kérdi, szeretem-e a doktor bácsit.
Elkérem a bábuimat. Verekednek. Jön a villamos.
Apa fölösleges pénzkidobásnak tartja a Bélát. A fiúk nem sírnak és nem járnak pszichológushoz. Főleg nem egy burzsujhoz. Anyut nem engedik el többé délután munkából.
A Béla, hallom az ajtó mögül. Vitatkoznak, apa hangja felcsattan, anya fojtott hangon védekezik.
Iskolaérettségi beszélgetés a Szemere utcában. Ősz hajú, szemüveges nő kérdezget. Ismerem látásból, a szomszéd lépcsőházban lakik. Negyedóra az egész. Egy hét múlva megkapjuk az értesítőt, ősztől rendes iskolába járok.
— 2. fejezet —
Kapok később is pofonokat, de az ott a megállóban nagyon beég. Anya fellángoló haragja. Rémület és gyönyör. Így még soha nem simogatott meg.
Apával más lenne, nem szólna hazáig, otthon viszont hosszú, feltáró célú beszélgetést kezdeményezne Paprikajancsiék kivégzéséről. De vele nem is vetemednék ilyesmire, hogy eldobom az utcán a játékomat.
A közértből hazafelé megígérem anyunak, hogy jó leszek. Cserébe elsumákolja az esetet, és az Orion űrhajót is megnézhetem. Apa soha nem tudja meg, mi történt a megállóban.
Szkinhedek rugdosnak össze egy szegedi diszkóban, megver egy MÁV-kalauz, a szemüvegem szilánkjait csipesszel szedegeti ki a máriafürdői körorvos, lányok pofoznak féltékenységből, hisztériából, ez mind csak utánzat.
Határ, elágazás, vízválasztó. Átrendeződnek az erővonalak, létrejön egy új és dinamikus szerkezet. (28–29)
A fenti idézet bepillantást nyújt a Hasítás előadásmódjába, és néhány fontos problematikájába. A műfaj világosan elbeszélő próza, de nemegyszer költőien asszociatív. A bekezdések általában rövidek: egy, két, három mondat. Ez kicsit a vers felé tolja a szöveget. Az is, hogy a bekezdések hasonlóan „lazán” kapcsolódnak, pontosabban költői szabadsággal/logikával szerkesztettek, mint a verssorok vagy versmondatok. Az elbeszélés szigorúan jelen idejű (szemben a szokásos múlt idejű elbeszélésmóddal).
A Hasítás naplószerű is (alighanem ténylegesen használ naplót, korabeli feljegyzéseket), de nagyokat ugrál is. Részletgazdag is tud lenni és sűrű is. Laza, könnyed is a szöveg, de sok a vágás benne, ezért figyelmes olvasást „követel”. Sztorizik is, költői is.
Programszerűen újramond bizonyos történeteket, amelyekkel már találkozhattunk a korábbi Lemúr-könyvekben vagy másutt, sőt, a szerző elmeséli néhány novelláját (mint fontos élettényeket).[8] A szereplők és a helyzetek inkább sajátos sztori-esztétikák, illetve sztoriképzési technikák eredményei, kevésbé egy elmélyült, szisztematikus realizmusé. Mitikus, legendás, mesés, anekdotikus, vicces — az vétetik észre a valóságból, és az mesélődik el, ami ezekbe illeszkedik. Persze előfordul, hogy el-elmozdul a szöveg helyzetek és szereplők elmélyültebb kibontása felé. De a könyv nemcsak sztorik egymásutánja, gyakran csak képek, jelenetek, motívumok az alapegységek, amelyekkel egy-egy korszakát felvázolja, és gyakran vált időben és térben. Például egymás mellé kerülnek a különböző korszakokban különböző emberektől kapott pofonok (ez fontos motívum a könyvben), és ez az asszociációs lánc szervezi a szöveget, ugrál/tat a különböző idősíkok között (mint a fenti idézetben és más helyeken is). De van olyan is, hogy többször félbeszakítva és később visszatérve kerekednek ki, vagy épp sejlenek fel egyes kis történetek. Mint Szabó Gábor elemzi a gyerekkori leforrázós jelenet kapcsán (ahol csak a végére derül ki, hogy másként történ(hetet)t, mint ahogy anya mesélte), vagy az Anya–Bélabá-liaison kapcsán: „A regény különböző narratív szintjein futó eseményszálak Möbius-szalagként tekerednek egymásba” — mondja Szabó.
Ezek a megszakítások, folytatások, ugrálások, kapcsolások végig jellemzik a szöveget, de azért a hét fejezet mégis nagyjából időrendben végighalad az élettörténet jelentős részén.
Nem kreál nagy elbeszélést az életéből, egyetlen, összefüggő, logikus, felépített sztorit. Sem határozott imidzset — ez az imidzsének fontos jellegzetessége.
Ugyanakkor a Hasítás mégis elmozdulás efelé.
Koncepcióváltás és fő témák
Kissé változtatott a koncepción. (Már a negyedik Lemúr-regény, a Wünsch híd is ide sorolható, de ez jóval költőibb, mint a sorozat többi darabja.[9]) A korábbi kötetek inkább egy kort dolgoztak fel (még úgy is, hogy több idősíkot váltogattak), a Hasítás már többet. Elvileg a 80-as évekre koncentrál — ebben folytatója az első három Lemúr-könyvnek —, de itt már az élettörténet jelentős részét bevonja.[10] Nagyjából valós idősorrendben recitálja a gyermek- és fiatalkor életeseményeit (1., 2. és 3. fejezet), persze itt is bőven vannak idősík-ugrások. A 4. és 5. fejezetben jön csak a 80-as évek, de az 5. és a 6. fejezet már a 90-es években játszódik, ami nagyjából ugyanolyan súllyal van jelen, mint a 80-as évek.
A 7. fejezet pedig a jelenkorral zárul. Egyértelmű filológiai utalást is találunk erre: „szótlanul megyünk a PeCsa romjai mellett”: a PeCsát 2015-ben zárták be. De még valószínűbb ez abból a tömény szomorúságból, ami az utolsó fejezetet, a szerzőt és a Városligetet belepi.
A szerző a 7. fejezetben még — persze igen ironikus — mérleget is von nagy vágyálmai teljesüléséről (vö. „kész a leltár”, erről alább még lesz szó).[11] A „koncepcióváltás” talán egzisztenciális körülmény: többek közt abban különbözik a szerző (az ember) számára az egyes élettörténeti korszakainak anyaga, működése, feldolgozása, emlékezete, hogy a későbbi én tudásfölényben van, nagyobb szeletét ismeri az élettörténetnek. És a koherenciagyártás az egyes ember élete esetében éppúgy, mint egy mű esetében úgyszólván egzisztenciális/hermeneutikai követelmény. (Vö. „hermeneutikai kör” Heideggernél és Gadamernél.) A Hasítás végén az elbeszélt én 42 éves, az elbeszélő én 62.
A megváltozott időkezelés szoros összefüggésben van azzal, hogy a Hasítás tulajdonképpen két fő témát bont ki: 1. az íróvá válás történetét, 2. az élet mint buli filozófiáját.[12] A Hasításban élesen rajzolódnak ki a szerző világlátásának alapvető jellemzői is: (A) normalizmus és extremizmus „kibékíthetetlen” ellentéte. (B) Individualizmus. Meghatározó személyes adottságként jelenik meg (C) a fej és a szív imbalansza.
Individualizmus
A Hasítás (a Lemúr) mindenekelőtt és végső soron az én, az individuum, a szubjektum „belső” erőire, képességeire, titkaira koncentrál.
A mítosz erőire, egy felvilágosult logosz.
Olykor összemosódnak az évtizedek. A történelem háttérbe szorul.
Csak mellékesen ábrázol társadalmat, korszakot és hasonlókat. Az is inkább néhány budapesti individualistára terjed ki. A miliő, a szubkultúra csak pár ecsetvonással.
Van, ahol mintha szándékosan keverné az évtizedeket, éspedig egy egyébként ritka történelmi–politikai összegzés alkalmával:
Puhul a diktatúra, a köztulajdon bizonyos rejtélyes körülmények fennállása esetén magántulajdonná is válhat. Rehabilitálják első novellám hősét, az Öreget, akit ötvenhatban kivégeztek, mert bevitt egy tankot a belvárosba. Az ügynökakták egy része nyilvánossá válik, én is kikérem a rólam írt jelentéseket, de mindez persze nem jelenti, hogy ne lennének továbbra is besúgók. Bárhová utazhatsz, ha van rá pénzed. A hamis jegyeket Pajától kapom, és így most már a BKV mellett nemzetközi járatokon is bliccelek. (98)
E mondatok, különböző mértékben, olvashatók a 80-as és a 90-es évekre is. Mintha itt egy icipicit beszélne arról, amiről a Hasítás (Garaczi, az individualista) egyébként sűrűn hallgat. Noha a Hasítás a 80-as és 90-es évekre fókuszál, nem szerepel benne a rendszerváltás szó, ami hagyján, de a fenti pár sort leszámítva a rendszerváltás mint téma sem szerepel benne. És a fenti pár sor is mintha inkább összemosná ezt a két évtizedet.
A könyv masszívan az egzisztenciális–individuális vonalat írja, a „nagy elbeszélésektől”, a nagyívű történelmi koncepcióktól, a modern társadalommérnöki elméletektől és gyakorlatoktól, az ideológiáktól a lehető legnagyobb távolságban. Persze ezek fontos háttérelemek a (nevezzük így) regényben, meghatározó környezeti tényezők . De inkább mint olyasmik, amelyek ellen zajlik, amelyek megkerülését célozza a permanens lázadás, a bohém forradalom. Ez a radikális individualizmus adja az elevenségét.
És ideológiáját? Azt is.
Az individualizmus[13] gyakran (de korántsem szükségszerűen) kapcsolódik az esztétizmushoz.[14] És az esztétizmus korántsem szükségszerűen individualista, a például a romantika vagy a klasszikus és neo-avantgarde alapvető törekvése és ideálja, hogy az emberi élet minden aspektusát hassa át az esztétikai szempont; de mindegyik számos más szempontot tartott ugyanilyen fontosnak.
Az élet mint buli
Mint ellenkultúra. Mint happening. Mint művészet. Mint radikális boldogságkeresés. Sex n drugs n rock n roll n hippie n punk n anarchism n stuff. A szerzőnek az alternatív, lázadó, szubkulturális, bohém világban viselt dolgai. Félelem és reszketés Budapesten.[15] Amikor az elbeszélő kiszökött a racionalista kispolgáriságából a romantikus extravaganciába. A hétköznapok csalódásaiból a buli ígéreteibe. És vissza. „A rakendrollból a hétköznapokba, a hasításból a punnyadásba, a pörgésből a töppedésbe…” (111)
Megjegyzendő, hogy a Hasítás korántsem az egyetlen Lemúr-könyv, ami erről a világról szól. A Mintha élnél időbeli előreugrásai a 80-as–90-es évekre legalább ilyen élénken vázolják ezt a bulizós, alternatív, bohém világot, kicsit talán nyersebben is, és az előadásmód maga is hasonul némiképp a „hasításhoz”, a bulizós, pörgős, felhangolt, „mindenre” intenzíven figyelő, de semmire sem koncentráló, touch-and-go „állapothoz”.
Az „élet mint buli” felfogás jellemző volt a fiatalság körében a jóléti/szociáldemokrata országokban a 60-as–70-es években, és még inkább később, a 80 körüli „neoliberális”/„posztmodern” fordulat után, egészen a 00-s évek közepéig.[16] A Hasítás masszívan az 1980 körüli fordulat[17] utáni poétika és mentalitásrend. A társadalmi, politikai, erkölcsi norma betart(at)ása, pláne az ideologikusság, legyen csak a papok, párttitkárok, társadalomtudósok, portások stb. dolga. A művész dolga a kísérletezés mindabban, amit ezek a túlszabályozott diskurzusok nem tehetnek meg. A művész a szabadság munkása, szakembere, kutatója, hőse, forradalmára.
Egy jól működő, jóléti, azaz szociáldemokrata társadalomban így is van. „Az élet mint buli/művészet/filozófia” stb. életfelfogása, az alternatív létformák, kultúrák, a művészség, a bohémia, a sex n drugs n rock n roll n hippie n punk n anarchism n stuff nagyrészt jóléti luxustermékek (esetleg elkényeztetettség?), amik nemritkán azzal a polgári–jóléti–szociáldemokrata renddel állították szembe magukat Nyugaton, Keleten egyaránt, amelynek létüket köszönhették, és amelynek megszűntével múltak ki maguk is.
Ezt a történetet reprezentálja a Hasítás is, pedig az utolsó egy-másfél évtized általános bulifájrontjáig, kulturális–közéleti fagyhaláláig el sem jutott (csak a végén kapunk ízelítőt belőle).
Ahogy a fent idézett mondatrész teljes változata is szól: „A rakendrollból a hétköznapokba, a hasításból a punnyadásba, a pörgésből a töppedésbe hülyülést régi, megbízható zenékkel próbálom fájdalommentesíteni. Sex Pistols, Henry Rollins, Flash, VHK, hiába, csak köpülik a tejóceánt.” (111)[18]
Normalizmus és extremizmus „kibékíthetetlen” ellentéte
A Hasítás főszereplője és haverjai számára a társadalom egyetlen nagy ellentétként jelenik meg: a „normálisak” unalmas, kényszeres, bürokratikus, protokolláris világa vs. a lázadó, ellenszegülő, kivonuló, alternatív szubkultúrák izgalmas, szabadságkereső világa. A főszereplő a kettő között ingázik, de nem kérdés, hova húz. (A szíve? Az esze? Egyik se igazán.) A Hasítás a normalizmus és az extremizmus drámáit viszi színre. Magában az elbeszélőben is dúl ez a dráma. Talán a társadalom jelentős részében is.[19]A Hasításban minden „mester” radikális tagadó, „hivatásos” lázadó, extrém individualista/antiszocialista/szubkult figura.[20] A verekedős punk, Francia. Fluxer, az embert a képeiről száműző festő. Miki, aki olyan könyvet ír, amit senkinek sem mutat meg.
A nyilvánosság, az olvasók szerinte pusztító hatással vannak a műre és az íróra egyaránt. / A stílus tülekedés. A siker bukás. (18)
A figura kicsit krúdys is, rejtőjenős is, neoavantgárd is, és mindezektől posztmodern távolságban is van. Miki az individualizmus ad absurdum, az értékek közvetítődésének abszolút radikális tagadása. Aztán a budapesti orális költészet, kultiko-mitologikus hermetizmus urbánlegendás alakja:
Hajnal Bandi arról szónokol, hogy aki munkát vállal, az egy ótvar.
Ha nem dolgozol, elvisznek, mondja valaki.
Ha dolgozol, máris elvittek, vágja rá és nyerítve nevet. (64)
Keleties ressentiment és dekadencia, kényszeres ellenállás, vallástalan sátánizmus: gépiesen opponálja a hatalmon levő értékeket. Nem az a lényeg, hogy a munka hozzátartozik-e az ember elemi létezéséhez, hogy szociálpszichológiai evidencia-e, hogy aki szeret dolgozni, olyat csinál, amiért a közösség őt elismeri (amit jobban csinál a többieknél) stb., az boldogabb, mint aki nem. A lényeg az, hogy ezt a szocializmusban, a radikális felvilágosult abszolutizmusban komolyan veszik és formálisan érvényesítik[21] — „tehát” az ellenállás eminens terepe.
Ne feledjük, a Hasítás első mondata: „Dolgoznom kell, különben elvisznek.”
És ne feledjük, a Hasítás írója dolgozik. Reflexió nélkül is túl van azon, hogy ezt szembeállítsa a szabadsággal vagy az élvezettel.
A Hajnal Bandi-féle filozófia két őshonos hagyomány, a havaj-koncepció és a szabadságharcos-koncepció összedolgozása. A havaj-koncepció szerint akkor vagy a tutiban, ha semmit sem kell csinálnod, csak sütteted a hasad a tengerparton vagy a kúriádon, mindenki a szolgád vagy a haverod, és szüntelen buli az élet. A szabadságharcos-koncepció szerint az élet ellenállás, túlélés a peremen, „a hatalom” automatikus opponálása, nehéz, de legalább szabad. (Vö. Petőfi: Kutyák dala vs. Farkasok dala; avagy Mátrix: kék vs. piros bogyó; stb.) Amilyen kevéssé látszanak egymással kompatibilisnek, olyan gyakori és sokféle a mixtúrájuk is a magyar nép körében.
Szintén Hajnal Bandi: „Mi egy szakma? Könyöklés, klikkek, kunyizás, intrika.” (77) Egyetemesen és szükségszerűen? Vagy ez csak egy tipikus magyar ressenter igehirdetése? Érdekes, hogy a magyar-téma is mennyire elkerüli a Hasítás világát. Épphogy csak érintve van a Zrínyi-kép leírásában. (79–81)
A ressentiment az automatizált ideológiai reflex Higany esetében is:
Az ősrobbanás Isten szabadrúgása volt, mondom.
Inkább a büntetője, válaszolja. (72)
Persze azért az egyes szám első személy kellő távolságban is van a Mesterektől.[22]
Megmutatom Mikinek a képleírásomat, hatásvadásznak találja. A Károlyi-kertben ülünk egy padon. Karján új tetoválás, heges a bőre. Csillogsz-villogsz, mondja, szórakoztatsz, készülsz a hozsannákra és az oklevelekre. Miki nem tud a tacsengós füzetről, nem értené meg a lényegét. / Azzal védekezem, hogy vicces írónak nem adnak díjakat. / Lehetsz vicces, mondja, de sírjon a papír. (81)
Az elbeszélő és a főszereplő
Az elbeszélő alapvetően távolságtartó a főszereplővel (függetlenül attól, mikor miben mennyire különböznek, vagy épp azonosak). A mostani én nem teremt direkt kapcsolatokat a mindenkori én-ekkel. Nem szervezi egyetlen nagy önkép-történetbe.
Leginkább leíró. Keveset értelmez/értekezik, és ha igen, ezek is inkább elbeszélt élettények. Nem vallomásos. Nem a drámai önfeltárulkozás, a lelki önélveboncolás könyve a Hasítás sem, ahogy a Lemúr más darabjai sem. Nem apologetikus.[23] Sztorijainak távolról sem szupermenje ő. Legalábbis a szereplő Garaczi — mert az elbeszélő azért igyekszik az lenni. Talán még mintha csillogó is lenne: nem fogadta meg Miki guru tanácsát.
A Hasítás elbeszélő–főszereplője nem egy határozott karakter.[24] Próbál az lenni, keresi a neki való szerepeket, de minden más szereplő karakteresebb, mint ő. Inkább keres, és nem kelti azt a benyomást, hogy már megtalálta, mint a többi szereplő. Sem az akkori, sem a mostani én nem von le konklúziókat, ha mégis, akkor inkább ironikusan. Nem filozofál nagyon, ez az egyik fő filozofémája; inkább a touch and go esztétikáját igyekszik megvalósítani. Nem alakítja szigorú terv szerint az életét, nem ad mindenkinek életvezetési tanácsokat, mint a környezetében mindenki: az anyukája, a régi barátja, a felesége, a plátói szerelme, a punk pápa, az alter guru, az ambiciózus fiatal irodalomkritikus és szerkesztő. Inkább a tünékeny és titokzatos lehet az egyes szám első személy imidzse, amiről nem számol be. Nem számol be meghatározó döntésekről. Sodródása motívumairól. Nincs átfogó, jól szerkesztett scriptje élete, sorsa alakulásáról, sodródása motívumairól. Nem pszichologizál. Az elbeszélőt mindig már bizonyos élethelyzetekben látjuk, ahol „a helyzetnek megfelelően” igyekszik cselekedni. Elsősorban leír és nem megmagyaráz, karakterének alakulásáról csak az az áttételes információnk van, hogy milyen sztorikba sodródik, minek a rezonőre.
A Hasítás narrációjának egyik legfontosabb kelléke a szabad függő beszéd: könnyen, jelzés nélkül is, átúszik annak a szereplőnek a nézőpontjába, akiről épp szó van. Ez egyrészt objektivitás-effektus, másrészt empatikus, a szubjektivitás részvételét igénylő művelet. Mint általában, itt is elég jól beazonosítható, hogy mely mondatok tartoznak az elbeszélő nézőpontjához, világképéhez, fokalizációjához, szólamához, és melyek valamely szereplőéhez, bármily jelöletlen is egymásba váltásuk.[25] Az elbeszélő sehol sem kritikus és sehol sem apologetikus főszereplőjével szemben. Ahogy a többi szereplővel szemben sem. Ez lehetett magának az életstratégiának is egy meghatározó eleme, hogy nem explicit kritikai, szemben a környezetével. (Ezt konfabulációk helyettesítik.) Az önéletrajziság ugyanakkor megköveteli a legalább implicit kritikai viszonyt a főszereplő-én és az elbeszélő-én között. A Hasítás elbeszélője bizonyos, igen lényeges értelemben ugyanaz, mint főszereplője. És bizonyos, igen lényeges értelemben teljesen más az életeseményeit az évtizedek távolából leíró elbeszélő, mint az az 5, 15, 25, 35, 45 éves ember, akivel az életesemények megestek. (És ez független attól, mennyire fikciósak ezek.)
Ez kénytelen-kelletlen kritikai különbözőség.[26] A vágyteli én értékeli a dolgok alakulását, kicsiben is, nagyban is.
Az íróvá válás
Az íróvá (költővé) válás[27] egyrészt egyáltalán nem tűnik szükségszerű fátumnak, eleve elrendelésnek. Az óvodás, iskolás, középiskolás Laci viselt dolgai között semmi sem utal erre. Fiatal (felnőtt) korban bukkan fel mint lehetőség, de hosszan hárítódik mint az egyetlen lehetséges kimenetel, mint polgári hivatás. A felnőttkori események fényében azonban egyre inkább „szükségszerű” lesz, sőt kényszer.
Az elbeszélő ötödikben osztályfőnöki órán azt nyilatkozza, hogy „bohóc” lesz. (33[28]) Fiatalkori elképzeléseinek összegzése: „Mindez csak átmeneti időszak, készülök a nagy dobásra. Hogy pontosan mire, még nem tudom. Költőóriás, cirkuszi bohóc, gyöngyhalász, hippi, focisztár.” (9) Ugyanakkor az iskolán kívüli életben: „Választhatok, hogy raktári segédmunkás leszek, földmérő, kérdezőbiztos vagy öltözőőr.” (7) Amikor Flávia kérdezi a terveiről, így válaszol: „Cirkuszi bohóc, hippi, focista, ezek furcsán hangzanának. / Író leszek, mondom neki.” (12)
A fentiek közül valóban az íróság tűnik a legrealisztikusabbnak. A többi inkább csak „duma”, garaczis image making, konfabuláció, mesés–mitikus–urbánlegendás poézis. Ugyanakkor az elbeszélő nem tűnik elég eltökéltnek sem. Írogat, gyakorolgat, készülget, de mégsem egy vadul elhivatott író. Boldogságkeresése szétszórtabb. Semmilyen hivatáshoz nem elég érett, nem elég felkészült, nem elég figyelmes-fegyelmezett. Az íróság nemcsak a legrealisztikusabb és kellően szabad, kreatív hivatáslehetőség, de ráadásul az életet anyaggyűjtésnek, tanulásnak, felkészülésnek tekintheti.
Ugyanakkor nem elég motivált, hiszen nem elég koncentrált, nem elhivatott.
A felnőttkori történetekből azonban egyre „szükségszerűbben” következik az íróság. Semmi más nem érdekli annyira. Például a szociológusság. A nyitótörténet e tekintetben emblematikus: itt az elbeszélő/főszereplő a Szociológiai Intézet kérdezőbiztosa (persze nem stabil állás, hisz nem dőlt el, mi lesz, ha nagy lesz). A szociológus éppúgy leírja, elemzi az embereket mindenféle aspektusból, mint az író. A kérdezőbiztos munkája írói vénával is érdekes és kalandos: mindenféle emberekkel találkozik, ismerkedik velük, mélyebben, mint egyéb helyzetekben szokásos, sőt nemegyszer életre szóló élményeket vagy ismerősöket is szerez (például Flávia). De elbeszélőnk nem veszi ezt elég komolyan, sőt rászokik arra, hogy el se megy a kiszemelt alanyhoz, hanem fiktív adatokkal maga tölti ki a szociológiai kérdőívet. (Vö. Thomas Bernhard fiatalkori „újságírói” ténykedése, vagy Katinthy Tanár úr, kéremjéből a Hazudok című fejezet, melynek utolsó mondata: „Így lettem íróvá”.)
Vagy amikor — szintén húszas évei elején — egy csepeli üzemi lapnál sportrovat-újságíróként alkalmazzák, hősünk, akár egy lánglelkű neoavantgárd, azonnal abszurd irodalmat kezd írni annak a csepeli üzemi lapnak a sportrovatába…
Tulajdonképpen az ellenkultúrák, extremizmusok se érdeklik annyira, hogy bennük ragadjon (teljesedjen ki?), mint hősei, az ellenállás mitikus héroszai: Miki, Hajnal Bandi, Francia, Higany. Az elbeszélő mindig egy kicsit kívülálló, egy kicsit szociológus. Amikor kijár a Felszab téri punkok közé, vagy amikor egy csapat pesti junkie-val sorra lecsupálják a vidéki mákföldeket stb., érződik, hogy nem az elbeszélő a bandavezér, a főideológus. Ő egy útitárs. Talán író lesz belőle. A művészek mindig is az alternatív élet/szemlélet emberei voltak, sőt! Talán meg is örökítik ezt a bulit, ezt a csapatot, ezt a szellemet, ezt a vad, radikális törekvést a… a…
Kívülálló, de min kívül? Mindkettőn: az extremizmuson, és persze a normalizmuson is. Az abszolút lázadó, az abszolút független. Író. Művész. És innen már csak egy lépés a Bildungsbürger.
Másfelől a Kamilla-történetek tanúsága szerint az elbeszélő–főhős 40 évesen sem érett felnőtt. Szíve szerint (?) folytatná a korábbi bohém, felelősség nélküli (felelőtlen?) életvitelét. Kamilla szüleinek éppúgy hazudni „kell”, hogy Lacinak van rendes munkája, mint Liza szüleinek 20 évesen. Már közös gyermekük is van Kamillával, de Laci még csajozni akar. Legendás közös történetük, a ping (122–123) sem a jól megalapozott karrierek története, ráadásul egy elemi és banális félreértésen alapul.[29] A sztori pontosan reprezentálja a bohém életszemlélet mélységét, nemkülönben egy kapitalista karrier esélyeit az elbeszélő számára. A megélhetési nehézségek egyre világosabbá teszik, hogy számára az írói pálya mint polgári foglalkozás tűnik a legtűrhetőbb kényszernek. Vagyis „dolgozni kell” (ugyan már nem visznek el, ha nem dolgozol, viszont kikapcsolják a villanyod, megint, mint anno József Attilánál).
A szerzőnek/főhősnek az esztétista individualizmus és az ellenkulturális radikalizmus korlátaival kell megbirkóznia. Például azzal az indíttatással, amely lenézi a populárisat, a szabálykövetést, a heteronómiát; az autonómiát és az eredetiséget pedig összekeveri a szabályszegéssel vagy a szabálynélküliséggel. Márpedig heteronómia és autonómia mégoly gazdag és kiegyensúlyozott dialektikája is csak szükséges, de nem elégséges az üdvösséghez. A felelősség egy magasabb szintű rendszer követelménye, és persze a nagy íróvá válás feltétele. — Ezzel szorosan összefügg a realizmusigény megvetése. „Mivel” a realizmus „hivatalos” rendszerkövetelmény, automatikusan opponálva van. Ez a pszichológiai, politikai és ideológiai éretlenség esztétikai nonszenszhez vezet: a realizmusellenesség teljesen inkompatibilis a művészet erősen érzéki jellegével. A realizmusellenes művészet túl absztrakt, nem tulajdonképpeni művészet, avagy ornamentális művészet. Minden fikciónak, a legabszurdabbnak is az a lényege, hogy „a” valóságot mutatja valamilyennek. Szintén írói és egyéb deficit, ha nem érdekli embertársai kulturális nívója, sorsa:
Felvesznek alkalmi szerződéses közvélemény-kutatónak a Szociológiai Intézetbe. Nem érdekel a köz véleménye. Az első interjúkból kiderül, hogy a köz nem a véleményét mondja el, hanem próbálja kitalálni a helyes választ. (7)
Garaczi posztmodern szerzőnek mondható, de indulásában nagyon erős az avantgárd és neoavantgarde ihletés is. Ez elitista, szubkulturális, radikális, romboló, polgárpukkasztó, pop-ellenes. Ugyanezek mondhatók a punkra is (az elitizmust kivéve), ami a másik nagy indíttatása Szerzőnknek. És ilyenek a Hasítás hősének Mesterei is. A klasszikus és népszerű irodalom műfajainak ignorálása, idejétmúlttá nyilvánítása íróilag éppoly problémás,[30] mint aztán a „nagy történetek”, átfogó értelmezések posztmodern megbélyegzése. A komolyabb ambíciók realizálódásához az írónak/főhősnek túl kell lépnie azon, amit egy Tzara, Bowie, Tandori, Sid Vicious, Bizottság, Dixi fémjelezte hagyomány megenged.
Ezekhez a legszorosabban kapcsolódik a témahiány, a kiégettség többször visszatérő motívuma. Rögtön az elején, parodisztikusan kiélezve jelenik meg: az író alig írta meg az első novelláját, rögtön kiég.
Másnap is odaülök, de most aztán tényleg nem jut az eszembe semmi. Legépelem Az Öreget, elküldöm az Új Írásba. / Következő nap is hiába erőlködöm. Kiírtam magam. Kiégtem. Elapadt az írói vénám. / Miki javasolja, hogy írjak le egy fát az ablakom előtt. Flaubert legalábbis ezt tanácsolta a fiatal Maupassant-nak. (18)
A témahiány pedig a motivációhiánnyal tud azonos lenni egy író esetén.
Nem változok, nem érek, nem javulok, nem hegedek.
Az agyam tele, a szívem üres. (131)
A szerzőt azonban valóban komoly ambíciók is fűtik. Ezek meglehetősen tárgytalanok, vagy legalábbis önironikusan el vannak rajzolva. Vicces formában tanúskodik erről a „tacsengós füzet”, ahol az elbeszélő számon tartja, mely világhírességtől hány kézfogásnyira van. (Mikinek ezt nem árulja el, „nem értené meg a lényegét”.) Az ambiciózusság másik vicces megjelenésformája a 7. fejezetben a „leltár” a „két fő életcél” meg(nem)valósulásáról. — De azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy Mikivel szemben az elbeszélő, a Lemúr írója szeretné, ha olvasnák a műveit, ha olvasott, elismert stb. író lenne.
„Kész a leltár”?
A művön finoman — például visszatérő, kitüntetett metaforává, emblémává váló motívumok révén — végigvonul egyfajta késztetés, reflexiós, „filozófiai” munka, hogy a radikális egzisztencializmus, életművészeti kísérlet, boldogságkeresés hova vezetett.[31] Itt is kicsit az íróság a banális válasz. A lehetőség a nagy egyéni ambíciók beteljesedésére. De ez nem a „hivatalos” válasz. Az elbeszélő–főszereplő én egyéni ambícióit két nagy vágyálom reprezentálja, amely itt-ott felbukkan a szövegben, majd a fináléban, a 7. fejezetben jut döntő szerephez — némiképp farce-os, mesés, mórickás. Két olyan vágyálom, amire azt mondják, hogy: persze, pityu, közben meg belelóg a kezed a bilibe:
- döntő gólt rúgni a brazil válogatottnak a Népstadionban (ami Puskás Öcsinek se sikerült),
- Maria Schneiderrel, Az utolsó tangó Párizsban hősnőjével járni (ami Marlon Brandónak se sikerült).
Tipikus gyermeki, kamaszos képzetek. Inkább a szerző ambiciózusságának metaforái, mint egy reális és realitásérzék-vesztett felnőtt narcisztikus képzelgései.
Érdekes, hogy az 1. pontot egy szép kisrealista mesei kibúvóval mégis beteljesültté varázsolja a regény utolsó lapjain. Igaz, hogy nem a Népstadionban volt, hanem egy berlini pályán, nem egy tízezrekkel tomboló arénában, hanem egy baráti/amatőr meccsen, viszont akkor és ott úgy találta el azt a beadást kapásból, ahogy kellett, talán a brazil kapus se szedte volna ki, és a magyar profik se csinálják különbül. És hogy ezt mindenféle gólöröm nélkül veszi tudomásul ünneplő csapattársai közepette: it’s just cool. A nagyoknál a nagyszerű a természetes.
Magasban a labda: kapd el, Maria. Szinte várná az ember, hogy a 2. pont is valamiképp mégis beteljesült. De nem, illetve esetleg a Lemúr 6 és/vagy 7 témája lesz az ezt beteljesítő mesei kibúvó.[32]
Később, borongós délutánokon olyasmi kezd bennem motoszkálni, hogy esélyeim mintha csökkenőfélben lennének. Maria Schneidert húsz éve nem láttam filmben, nem tudok róla semmit. Ekkor már abba is beleegyeznék, hogy gombfocizni vele, vagy megnézni egy meccset a tévében. Fini, kiáltja a film végén, valami ilyesmit érzek én is, hogy lö fini. Nem tudom, hány kézfogásra lehet tőlem, valószínűleg messzebb, mint Brezsnyev vagy Haynau.
[…][33] Arról az érdekes témáról, hogy járt-e filmet forgatni Maria Schneider Berlinben, találkoztam-e vele, és e találkozás hogy zajlott le, nem mesélek.
Na jó. Nem járt, nem találkoztunk, nem zajlott le sehogy.
Egy görög íróval olvastam fel a Literaturhausban, neki is ifjúkori ábrándja volt Maria Schneider. Ő mesélte el, hogy Maria az Utolsó tangó bemutatójára a barátnőjével érkezett Athénba, látta is a szerelmeseket az Akropolisznál andalogni.[34]
Kész a leltár, egy leszbikus nő és egy örömtelen gól. De akkor miért van, hogy most is mintha vibrálna valami izgató a levegőben, mint vihar előtt az ózon?
És rögtön ezután a mű legvége:
Átöltözöm, kimegyek a Ligetbe focizni. Hideg van, látszik a leheletem. Egy kormos falhoz passzolgatom a labdát, aztán bemegyek a dühöngőbe. Rávezetem a kapura, a visszapattanóval dekázgatok. Srácok jönnek, hogy játsszunk.
Már megyek haza, mondom. Terelem magam előtt a labdát a járdán. Indulok föl a lépcsőn, mez, sportszár, focicipő. Egy lefelé jövő csoport beszorít a fordulóba. A szállítók mögött egy öregasszony horpadt arccal. Fölemelem a labdát, hogy elférjenek. Tudom, hogy a kutyás férfi van a tepsiben.
Mindig megvárja, hogy köszönjek, aztán mondja csak, hogy jó napot. Szenvtelen, tompa hang, jó napot. Nem fog ő itt senkinek előre köszöngetni. Egyik cigit szívja a másik után.
Véres kötés a nyakán, viszi le a kutyát a Ligetbe.
Fölemelt kézzel állok, mintha bedobást akarnék elvégezni.
A kutya másnapra eltűnik, nem hallom többé a vonyítást. Szürke, ködös reggelek. Számolok, várom, hogy jön a fény.
Itt a vége. „Lö fini”. Nota bene, nem „várom, hogy jöjjön a fény”, hanem „várom, hogy jön a fény”. Kicsit sérti a grammatikai várakozásokat egy plusz jelentés kedvéért. Így azt is jelenti: ’(úgy) tudom, hogy jön, úton van’. Egy optimista felhang szólal meg a legutolsó hangnál, amely éppúgy kitart, mint ez az egész utolsó kép, melyben szimfonikus erővel zeng a borongósság. Vö. az utolsó előtti rész zárlatával: „Kész a leltár, egy leszbikus nő és egy örömtelen gól. De akkor miért van, hogy most is mintha vibrálna valami izgató a levegőben, mint vihar előtt az ózon?”
A vég
Nem bukott angyal, kész a dicshimnuszra, amit azonban ez a kozmikus ősz nem indokol. (Csupiból, a regény valaha végtelen ambiciózus fiatal irodalomkritikusából és szerkesztőjéből hajléktalan lett. Weh dem, der keine Heimat hat!) Hidegebb lett, sötétebb. Tényleg nem ezt akarta, talán azért lett ez. Mi? Nem kapunk rá választ. A művészetben az időjárás állapota mindenesetre a művész lelkiállapotát szokta reprezentálni. Lehet, hogy az élet megy tovább, jön még kikelet, lesznek még bódító május éjszakák, de a Hasítás, a radikális boldogságkereső beszámolója ezzel a szürke, ködös ősszel ér véget.
Van némi bizonytalanság abban, hogy ez a „lehangoló hangulat”, sivár ősz hol is van az élettörténeti kronológiában. Talán vonatkozhat az ezredforduló környékére (a 80-as–90-es évek eseményeire koncentráló mű végén), de, mint utaltam rá, az utolsó fejezet a jelenkorba is vált. A Csupival való találkozás 2015 utánra datálható, és az őszi Ligetben történik.
Ez az „egzisztenciális”, „ontológiai” ősz nem az elbeszélő történetéből következik, nem az ő személyes sorsának, élete alakulásának metaforája. Nem indokolják élettörténeti okok; még a romantikus hányattatások és közönséges elhidegülések sem. Nem az infantilis fantáziák (focista világsztárság, világsztár színésznővel járás) be nem teljesülésének következménye. Az íróság — ami, hogy, hogy nem, gonddal, szeretettel, tehetséggel művelt hivatása lett — rendben van, mint a Hasítás is tanúsítja. Garaczi az egyik legkreatívabb ténykedésből él. Viszonylag széles körben elismert és olvasott szerző. Innen nézve ez valóban fejlődésregény, a szerző ráadásul nem egy tragizáló alkat, hogy jön hát ide ez az unhappy end?
Az infantilis fantáziák, a narcizmus és az ambíció e szimbolikus alakzatai nem bizonyultak realisztikusnak. Egyetlen komolyabb fantázia és ambíció bizonyult realisztikusnak, az íróság. Ez elvileg előléphet az infantilis fantáziák helyettesítőjévé, hiszen ez utóbbiak közös eleme, a (világ)sztárság voltaképp íróként is lehetséges. Nem mellékes körülmény azonban, hogy az elbeszélő (művészet)filozófiai indíttatása és Mestereinek tanításai ezt az ambíciót „tiltják” a leginkább. Összességében kimódolt lenne a szomorúságot a meg nem valósult sztársághoz kötni.
Gondolhatunk arra is, hogy a 2018-ban megjelent Hasítás jelenkori, „valóságos” szerzője 60 felett van, ahol az elmúlás, a halál óhatatlanul sűrűbben tematizálódik. (Vö. az ősz után a tél jön, ami a már említett alaptoposz szerint a halál.) A mű azonban sehol sem tematizálja a halált. Leginkább az idézett utolsó szövegrészben teszi, ahol az elbeszélő a lépcsőfordulóban homorít, hogy elférjenek a néhai mogorva szomszéd tepsiben szállított hullájával. De a remény- és várakozásteli felhangok, amiket kétszer is rázenget a szomorú téma végére, nem arról tanúskodnak, hogy itt a saját halálról, az egzisztenciális végről lenne szó. A szerző kétségkívül a saját életében várja a tavaszt, „hogy jön a fény”.
A vadul depressziós ősz talán mindannak a metaforája, amikkel, mint eltökélt individualista, nem foglalkozik. Ez nem az ő története, ez a történelem.
A Hasítás a 80-as–90-es évekre fókuszál, és nincs benne szó a rendszerváltásról. Áttételesen sem. Fantasztikus, hogy mennyire nem lehet tájékozódni belőle politikailag vagy történelmileg. Szinte az a benyomásunk keletkezhet, hogy az elbeszélő számára nem volt komoly rendszerváltás, vagy a személyes életében jelentéktelen volt. Ez meglehetősen provokatív, sőt nehezen hihető, hiszen a rendszerváltás mindenre és mindenkire kiterjedő, mély és szisztematikus változásokat hozott.[35] A vég, a (jelenkori) ősz szomorúsága leginkább a politikai–történelmi kondícióra vonatkozhat. Ennek implicit volta, némasága megfelel annak, hogy a Hasítás ennyire mellőzi a politikai–történelmi dimenziót, illetve reflexiót. Az individualista, bohém, „antiszociális”, underground, punk stb. indíttatású szerző mindenesetre szembesül azzal, hogy az a gazdag ellenkultúra, ahonnan ő jön, teljesen eltűnt. A permanens buli, high time, a mindhalálig rakendrol, az életművészet, a jóléti nagyvárosi szubkultúrák színes világa sehol, és nem azért, mert az elbeszélő kiöregedett volna, hanem azért, mert ez a világ eltűnt Magyarországról. Ha ő nem is változott volna, a világ igen.
A történelem
A rendszerváltással politika és irodalom (/kultúra) elváltak egymástól, mint ágtól a levél. A politika mindenható titán lesz és kulturálatlan. Az irodalom (/a kultúra) halavány mellékszereplő lesz, politikailag jelentéktelen.
A 80-as években sok helyen divat volt en bloc rendszerkritikusnak lenni; a váltás utáni rendszernek viszont csak elvétve van en bloc kritikája, kritikusa. Ez meglepő, hiszen az új pártállami[36] kleptokrata rendszerben az irodalom, a művészet, a tudomány, a kultúra, az iskolai oktatás és nevelés, az emberi minőség (egy ország jólétének, életnívójának fő mutatói) sokadrangú dolog lett. A magyar értelmiség sem vette észre, hogy a rendszerek versenyét nem a kapitalizmus nyerte; a jóléti országok szociáldemokraták (és épp annyira jólétiek, amennyire korlátozzák a kapitalizmust); és ehhez a szocializmus korszaka volt messze a legközelebb a magyar történelemben. Az értelmiség zöme a „kötelező”, árnyalatlan, diktatúrázó, en bloc szocializmusellenesség örvén minden szociáldemokrata értéket a szemétre vetett, így e döntő kérdésben ugyanazon az oldalon állt, mint bármely rendszerváltás utáni politikai erő, így gyakorlatilag sem akadályozhatta meg az új feudálkapitalista, szociáldarwinista rendszer, a szűk látókörűen önös, hatalomelvű, felelőtlen, korrupt, anyagias, sunyi, bűnöző politika és mentalitás jogilag szentesített intézményes térnyerését és vele a kultúra minden területének sorvadását.
A rendszerváltással az irodalom, a művészeti, tudományos, kulturális diskurzusok és intézmények elengedték a népet. Márpedig a nép általános kulturális nívója határozza meg egy ország kulturális és életnívóját. A kultúra embereinek a minőségi és a népszerű összefonódása lenne az első számú érdeke és feladata, nem pedig a szűk-elitesedés és a tömeges butulás. Hogy az irodalom (is) visszavonult, elengedte a népet, a komplex felelősséget, az irodalmon kívüli jelentőség ambícióját – a legszorosabb összefüggésben van azzal, hogy ennyire abszurdan korlátoltak lettek az egyszerű magyar nép milliói.
A rendszerváltás, úgy vélem, kétségessé tette a 80-as évek esztétista ideológiáinak zömét. Ezek nagyrészt automatikusan ellenzékiek, azaz ritkán autonóm és komplex módon átgondoltak. Attól, hogy a szocialista ideológia / rendszer pl. a népszerű, a realisztikus, a (nem anti)demokratikus szemléletű stb. művészetet támogatja, attól még ezek nem lesznek automatikusan negatív értékek, a „tiszta”, szabad művészetből / esztétikából kiirtandó dolgok.
Gépiesen antiszocialista volt és maradt a rendszerváltásról való egész képzelgésrendszer az irodalom felől nézve is. Eszerint az irodalom innentől fogva helyére kerül, visszahúzódik szerényen a „kapitalizmus” és a „demokrácia” által neki rendelt keretei közé, nem lesz annál se nagyobb, se kisebb jelentősége. Szakmai lesz, profi lesz, végre alanyban-állítmányban fog gondolkodni, nem kell a Vízügyi Hivatal dolgait is megoldania, arra is meglesznek a megfelelő professzionális erők, eljön a szabadság és a szakértelem kánaánja.[37]
Hogy? Az író-költő, mint holmi „komcsi” / „diktatorikus” akarnokságról, lemond bármiről is mint lehetséges témáról, műfajról? Lemond a politikáról, az ideológiáról, az igazságról, a realizmusról, a népről-népnek írásról? Hogy lángoszlopként vezesse a népet, hogy úgy megmondja a magyarnak a frankót, hogy még évtizedek, századok múlva is idézgetik? Lemond minden nagy művészet, irodalom legevidensebb igényéről, képességéről, hogy a lemélyebben hasson, hogy a legszabadabban és a legkényszerítőbben vezesse az olvasót az imperatívuszhoz: „Du mußt dein Leben ändern!”? Lemond az irodalom szabadságáról, komplexitásáról, felelősségéről, hatalmáról?
Az irodalom a legnépszerűbb, legkomplexebb és legintelligensebb diskurzusok egyike. Az irodalom a legszabadabb a témaválasztásában és a megszólalásmódjában. Az emberi élet minden diskurzusát közös térbe vonhatja. Mint ilyen, a legkomolyabb autoritások egyike. Inadekvát defetizmus, hogy lemond erről az autoritásról.[38]
Kosztolányi az intő példa, aki igen dogmatikusan képviselte színtiszta esztétizmusát, de komoly szerzővé az Édes Annával lett, mivel végre rendesen megfelelt az addig jogos vádakra, miszerint etikailag, társadalmilag, politikailag nem elég komoly, és ezért a széles körben elismert magyar stb. hagyományok szerint ő nem lehet nagy magyar stb. író / költő. Szerencsére kibontakoztathatta ama nagyszerű képességeit, amelyek kibontakozását korábban önnön esztétikai ideológiája akadályozta. E filozófiai és művészi nyitással gyengül modorossága és tisztul ki stílusa. A szélesebb műfaji és tematikai spektrum az eredeti műfajaiban és témáiban is eredetibbé tette írásművészetét.
A Bánk bán vagy A Noszty-fiú esete Tóth Marival sem a komcsik miatt foglalkozik a politika, jog, erkölcs, magyarság, szerelem, csábítás és házasság kérdéseivel, mellesleg, mert amúgy a (fiktív) sztorijaik is szépen ki vannak dolgozva (ők ezen a fronton esztétisták).
Garaczi egyes művei kapcsán gyakran felbukkan a „kultikus” jelző. Ami azt jelenti: ’szubkulturális klasszikus’. És miért nem megy eggyel följebb, jelző nélküli klasszikus pozícióba? Ahhoz nem elég hagyományos, nem elég reprezentatív; és nem a legnépszerűbb műfajokban ír (pl. hagyományos fikció vagy hagyományos vers).
A Hasítás szintén a szubkulturális tér közelében marad; éspedig inkább témájában, mint formailag. Gondosan, szépen megírt, sokak számára könnyen olvasható munka. Összegzi Garaczi számos erényét. Szórakoztató és elgondolkodtató. Esztétikailag kifogástalan. Sajnálhatjuk, hogy nem vállal nagyobb narratív vagy filozófiai konstrukciókat. Sőt.[39] Mindenesetre a magyar kultúrát a maga különleges hangjával és ouvre-jével gazdagította. Az irodalmi Kossuth-díjasok nem kis részénél jobb, és ezzel sokat is mondtunk, meg keveset is.
[1] „A sorozat darabjai a legkevésbé sem egyformák. A Pompásan buszozunk! alighanem a magyar irodalom egyik legszórakoztatóbb regénye. Ez a lemur-könyv valóban képes végrehajtani a bravúrt: a perspektívák és nyelvi szólamok állandó váltogatásával […] végül tényleg megrajzolja a belvárosi kisiskolás fiú portréját a hatvanas és hetvenes évek fordulójáról — annak teljes szociokulturális közegével együtt. A szabadjára engedett nyelvi-retorikai burjánzás ezúttal (legalább részben) az eltűnt idők megidézésének szolgálatában áll. A »katonakönyv«, az Arc és hátraarc a lemur-sorozat többi darabjával összevetve már-már meghökkentően hagyományos (szerkezetű) regény, amely a belső szabadság kiküzdésének drámai folyamatát viszi színre a fejlődésregény és a beavatástörténet műfaji sémáit használva. S nem mellékesen »a katonasággal« összefonódó maszkulin hatalmi mítoszok kritikáját adva — azzal a fontos csavarral, hogy itt az elnyomás nem a személyiség felszámolásával, hanem annak megsokszorozódásával fenyeget. Az első kötet, a Mintha élnél jóval »vadabb« próza: szétcsúszott éjszakák képei montírozódnak egymásra az elbeszélő legkorábbi emlékképeivel. […] A legutóbbi kötet, a Wünsch híd a sorozat legkevésbé könnyen olvasható darabja — már ha memoárként tekintünk rá. A regény jelentős részben kimerevített pillanatok sorozata, amelyeket az elbeszélő nem ágyaz be nagyobb narratív egységekbe.” Bárány Tibor: Az te vagy, és nem én, Magyar Narancs, 2018/23.
[2] Ezt tükrözi, hogy a magyar irodalomtörténészek körében egy sajátos kutatási irány bontakozott ki az utóbbi évtizedekben, az irodalmikultusz-kutatás, mely szintén ezt regisztrálja: a magyar irodalomtörténet hagyományozódása (a 19. és 20. században egyaránt) meglehetősen személyelvű és élettörténet-centrikus, kevésbé mű-centrikus és értékelvű.
[3] A narcizmus egyfelől a személyiség fejlődésének legkorábbi szakaszát jellemző beállítódás, mely az egészséges, kiegyensúlyozott személy(iség)nek, magának az énképződésnek is a feltétele. De a továbbfejlődés feltétele, hogy a személy meghaladja ezt a beállítódást, és önmagához hasonló személyként ismerje el a többi embert. A narcizmus mint „személyiségzavar” (NPD) ebben hibádzik. A másik nem annyira autonóm személy, mint inkább az én funkciója. Az NPD legfőbb tünetei: masszív egocentrizmus, empátiahiány, hipokrízis. Sok fokozata, formája, kombinációja van. — A fikció épp olyan képességeken és teljesítményeken alapul, amelyek az embert túllendítik ezeken a korlátoltságokon.
[4] Mivel az írók egyik elsődleges irodalmi „eszköze” az elbeszélő, akinek révén különféle szerepeket, én-modelleket, elbeszélői pozíciókat építenek fel, próbálnak ki, gondolnak át, és ezek műről műre változ(hat)nak. Az író és az elbeszélő hasadása, dialektikája, kölcsönös egymásra hatásai az egyik legfontosabb része az irodalmi játéknak (sőt még tudományos értekezéseknek is, mint Michel Foucault hangsúlyozta. Foucault három „szerzőfunkciót” különít el: van az XY író mint valós személy, aki amúgy irodalmi művek szerzője, vannak az egyes műveinek gyakran nagyon különböző szerzői [noha mind XY név alatt fut], és van az irodalmi életmű szerzője [a sokféle XY-művek sajátos egysége, egyedisége]. Valamint [ez egy negyedik szint lehet] vannak olyanok, akik egy egész diskurzus szerzői [Marx/izmus, Freud/izmus stb.].)
[5] Például a csirkés sztori (avagy a „hogyan lett Kamilla vega” sztori) félreismerhetetlenül valós, de a nevek, szereplők, időpontok teljesen át vannak írva, össze vannak mosva. Ilyenből önreferens metafikció is épül. Van olyan történet, amely kétszer is szerepel (mint erre Szabó Gábor rámutatott: Red sails, thunder ocean, Műút, 2018068): Olivér és Rozi története, amit mint novella-rezümét olvashatunk a 7. fejezetben (a szegedi kapcsolattal és a mákföldeket lecsupáló „huligánokkal”), korábban mint a saját élettörténet egy darabját olvashattuk — csak más nevekkel.
[6] Molnár Zsuzsa (Szép zűrzavar, Tiszatáj 2019/7–8) a fikciós és valós teljes összemosását regisztrálja a puszta élettényekben éppúgy, mint a Hasítás poétikájában: „A megélt és a megírt szint között nem található semmilyen hierarchia, a hamisítás ezért pontosan annyira legitim eljárás, mint az alkotás. A főszereplő közvélemény-kutatóként válaszokat hamisít — életeket kreál, apja nevében beszél telefonon önmagáról leendő anyósával, egyik novellájának teremőr szereplői (a berlini szálban már valós alakok) festményeket satíroznak át, ami senkit, műélvezőt, műértőt nem érdekel, szinte észrevétlen maradhat a legtotálisabb átértelmezés is.”
[7] Ld. Baranyák Csaba: Kész a leltár?, Alföld, 2019/2. Ld. még Mészáros Gábor: „Lemur Miki afféle írói alteregóként van jelen a történetekben, dialógust kezd a főszereplővel, akárcsak a korábbi lemurtörténetekből ismert szereplők, mint Liza. Az egyik fő társalgópartner, a mester a beavatásban: Dixi (Hajnal Bandi).” (Megint ez a hülye zene, Élet és Irodalom, 2018. július 6.)
[8] Szabó Gábor szerint ezek mise en abyme-ok. Előfordulhat efféle effektus, de elsősorban élettények, és mint ilyenek némiképp esetlegesek, nincsenek komoly párhuzamok e betétek és a tágabb kontextusuk között.
[9] Jánossy Lajos szerint a Lemúr-könyvek első három darabja egy korszakot érintett (más korszakokba nyúló idősík-váltásokkal). A Wünsch híd már átfogóbb, de költőibb. A Hasítás szintén átfogó, és szintén erősen asszociatív, de visszatérés is a korábbi darabokhoz. „A főként költői észjárásra támaszkodó rendezetlenség mintázatát nem visszavonva, ám re-formálva talált vissza a lemúrkönyvek gondosan kivájt medrébe.” (A kölyökkutya arcképe író korából, Élet és Irodalom, 2018. július 6.)
[10] A szerző szerint „felidéződik a gyerekkor, de leginkább a ’80-as évekre és a rendszerváltásra fókuszál, a főhős felnőtté válására, énkeresésére, a pályakezdés úgynevezett nehézségeire”. (Mátraházi Zsuzsa: Az élvezetekben tobzódó lemur — Garaczi László beszél stilizált emlékeiről, Könyvhét, 2018/2. szám; elérhető: http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-elvezetekben-tobzodo-lemur–garaczi-laszlo-beszel-stilizalt-emlekeirol.)
[11] Először teljesen megtévesztett a mű: úgy tűnt, hogy itt már a teljes élettörténetet dolgozza fel, a jelenkorig, persze nagyon punktuálisan, az utolsó 20 évet teljesen elhanyagolva (és ezért hatalmas hiányérzetem támadt). Az világos volt, hogy a 80-as évek a súlypont, de az is, hogy nagyjából az ezredfordulóig visznek szálak. Ez is arra utal, hogy kevésbé van körvonalazva az időszak és téma, mint az első három Lemúr-könyvben. Már csak azért is, mert az élet mint buli filozófiája és történelmi korszaka világosan 20078 táján ér véget, ami sok okból világtörténelmi korszakhatár is. Másfelől Garaczi professzionális, szélesebb körben (el)ismert íróvá válása (a regény másik fő témája) korábban történt meg: a 80-as évek második felében három kötete jelenik meg; ezek ugyan még kevesebb visszhanggal, de a Nincs alvás! (1992) után már irodalmi/értelmiségi berkekben (el)ismert magyar írónak számít.
[12] A cím jelentései 1. ’sűrű közegben nagy sebességgel haladás’, szlengnyelvi ’pörgés’, high, felhangolt állapotban létezés, bulizás (vö. „hasítunk az éjszakában”). 2. Több kritikus utalt arra, hogy esetleg a mákgubó felhasítására (drogként való használatára) is vonatkozhat a cím, különös tekintettel arra, hogy a borítón színes mákgubókat láthatunk. Ezt általában a drogok fontos szerepe szimbólumának, vagy szinekdochéjának érthetjük. 3. „A Hasítás gyerekkori fejezeteinek miliőjét a korábbi könyvek nagyjából felvázolták. Most inkább a történetek érdekeltek, a karakterek kialakulásának motívumai. A hasadás pillanata, a hasítás jellege. Mikor hatévesen egy villamosmegállóban eldől, hogy életed titkos terve az lesz, hogy a lányok felpofozzanak.” (Jánossy Lajos: Isten elszólta magát. Interjú Garaczi Lászlóval, Litera, 2018. 07. 29.; elérhető: https://litera.hu/magazin/interju/garaczi-laszlo-isten-elszolta-magat.html.) Hasonló asszociatív kapcsolatokat látunk a fent hosszabban idézett szövegrészben a nagy anyai pofonról. E szöveghelyek szerint tehát a hasadás egy a személyes sors/karakter későbbi formálódására döntő hatással bíró esemény.
[13] Az individualizmus a modern korszak azon, egyre erősödő, sokféle módon jelentkező tendenciája, törekvése, mely az egyének életébe beleavatkozni akaró politikai rendszerekkel, különféle ideológiákkal szemben védelmezi az egyén szabadságát. Ezért gyakran értelmezik magukat alapvetően ideológiaellenesként, ideológiáktól függetlenként. Ami természetesen csak korlátozott mértékben lehet érvényes, hiszen az ideologikusság valamilyen foka (egy értékelő világlátás megjelenése az egyéni vagy kollektív alanyok megnyilatkozásaiban) emberi univerzálé, az egyének és kultúrák sokrétű másságából következik.
[14] Mely szerint a legjobb vezérelv, ha az ember elsősorban esztétikailag szemléli a világot, és ilyen kritériumok alapján ítél. Például a romantika, a l’art pour l’art, a tulajdonképpeni, századfordulós esztétizmus (Wilde, Mallarmé, Rilke, Kosztolányi stb.) és bizonyos fokig az avantgarde és a neoavantgarde.
[15] Vö.: Terry Gilliam Félelem és reszketés Las Vegasban című filmje (1998, Hunter S. Thompson 1971-es regényéből), melyben az amerikai álom két radikális képviselője, a 60-as–70-es évek jóléti társadalmának két véglete szembesül egymással: a polgári társadalom felszínes, neurotikus, fogyasztás-centrikus világa, melynek fővárosa Las Vegas, ahova az ellenkultúrák által nevelt hőseink igyekeznek tetemes mennyiségű droggal a szervezetükben és a csomagtartóban.
[16] Magyarországon a 90-es években és a 00-ás évek első felében kocsmák, szórakozóhelyek, diszkók, fesztiválok, alternatív kulturális klubok tömege működött. Ez radikálisan redukálódott a 2010-es évekre. Egy biztos és lényeges tényezője ennek a folyamatnak a dohányzásellenes kampány, egy másik, hogy az internetes–virtuális kommunikáció kiszorítja a fizikait stb.
[17] 1980 körül globális politikai fordulat történt: korábban a jóléti–szociáldemokrata értékek voltak uralmon a világon, Nyugaton, Keleten egyaránt. Ezt követően egyre erősödik a klasszikus monopolkapitalizmus (főként Amerikában), a 90-es keleti rendszerváltás után pedig korlátlanná válik. (Keleten inkább monopolfeudalizmus jön létre.)
[18] A felsorolt zenekarok agyeldobós, szélsőséges, tombolós, rombolós világa nem egykönnyen passzítható a nagyon és kifinomultan verbális Garaczi-féle szövegvilághoz.
[19] Klasszikus romantikus téma, azóta is eleven. Hasonlóképp klasszikus romantikus divízió fej és szív, (hűvös) ész és (forró) érzelem szembeállítása (Béla bá anamnézise a kis Laciról). Hasonlóképp logosz és mítosz, tudomány és művészet ellentéte. — A racionalitás hatalmát és hatalmatlanságát egyaránt mélyen megélt lélek romantikus diszpozícióba kerül. (E. T. A. Hoffmann, Andersen vagy Poe senkinél sem gyengébbek ráció dolgában. Másfelől Lukács György romantika-értelmezésének egyik vakfoltja, hogy Hegel, Feuerbach, Marx legalább annyira romantikusok, mint racionalisták. A romantika a felvilágosodás kiterjesztése.)
[20] A főhősnél egy gyerekkori eredetű feszültség, némi agresszív–destruktív tendencia tűnik fel. A Hasítás meghatározóan fontos motívumai utalnak erre: a kis Laci babáinak gyakori ádáz veszekedése, illetve a normaszegés iránti gyermekkori vonzalom. Az általános iskolai történetek zöme a normaszegés körül forog: brahi-történetek.
[21] A szocialista rendszer „szent” szerzője, Marx szerint a munkának döntő szerepe van az ember emberré válásában, „nembeli jellegének” meghatározásában, továbbá az értékek létrejöttében. A munka szerinte az igazságtalan (kizsákmányoló) társadalmakban nagyrészt kényszer, az igazságos társadalmakban nagyrészt „szabad alkotó tevékenység”.
[22] Egy impresszionisztikus kulturális gyors jellemzés a 80-as évek „Garaczijáról”. Az Undor megvan, a Lolita nincs. Megvan a Rote Armee Fraktion, nincs meg Erich Fromm. Esterházy fullosan, Pilinszky szőrmentén. Tandori fontos, Hofi nem. David Bowie van a csúcson és nem a Pink Floyd. Johnny Rotten inkább, mint a Monty Python. Bertolucci inkább, mint Buñuel. Dosztjevszkijtől és József Attilától a lehető legnagyobb távolságban.
[23] Vö. Paul de Man Mentegetőzések című írását, melyben Rousseau kapcsán elmélkedik azon, mennyire közel áll egymáshoz a vallomás és az apológia.
[24] Baranyák Csaba (Kész a leltár?, Alföld, 2019/2) határozottan érvel amellett, hogy a Lemúr-darabokban sehol sem látunk egységes, jól definiálható ént.
[25] A szabad függő (másvalaki szólamát, nézőpontját megszólaltató) beszéd alapvetően ironikus: ismernem kell a beszélőt vagy/és akit megszólaltat, hogy felismerjem, hogy ez szabad függő beszéd, és nem a szerző saját direkt beszéde. Nem feltétlenül olvasható ki az ironikus megszólalásból/beszélésből az ironizáló saját véleménye, legtöbbször mégis épületes, didaktikus, pszichológiai–etikai jellegű az irónia. Posztdrámai alakzat, a drámaiságot meghatározó projektív konfliktusok empatikus reflexiója.
[26] Roland Barthes szerint a jó mű újraolvasásra késztet, és biztosak lehetünk, hogy a többedik olvasat is új revelációkkal fog szolgálni. Az olvasatok különbségeit többek közt az adja, hogy mi magunk változtunk közben (akár a mű befolyására is). A mű és önmagunk értelmezésében így újra és újra „kritikai különbözőség” jön létre.
[27] „A Hasítás a főhős íróvá válásának története, úgy is mondhatnám, hogy az elbeszélt szereplő elbeszélővé alakul.” (Nagy Imre: Egy veteránolvasó feljegyzéseiből, Jelenkor Net, 2019. 01. 14.; elérhető: http://www.jelenkor.net/visszhang/1941/egy-veteranolvaso-feljegyzeseibol.)
[28] Ugyanitt Miki azt nyilatkozza, hogy „fényköszörűs” lesz. Legéndi pedig azt, hogy „ügyvéd” (és ő tényleg az is lesz, mint később kiderül). Itt is láthatjuk az extremista/normalista kettősséget. A bohóc afféle kompromisszum a kettő között. Amiként az író is. — A „fényköszörűs” egy poétikusabb példánya egy népi műfajnak, amely a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre adható tréfás válaszokat forgalmaz. A műfaj egyéb példányai: „mozdonykerék-pumpáló”, „fűtő a Napnál” (a saját gyerekkoromból, ahol a vagányok ugyanebben a helyzetben sütötték el e poénokat). Ezek a poénok a regény egyik legfontosabb problematikáját érintik, a munkához/hivatáshoz való viszonyt. Vegyük észre, hogy mindegyik a nemdolgozásra, a munkakerülésre fut ki, vagy pedig a munka értelmetlenségére. Vö. Hajnal Bandi: „aki munkát vállal, az egy ótvar”.
[29] Kamilla és Laci az ING bank reklámkampány-pályázatából szeretnének meggazdagodni. A kampány és a szlogenek központi eleme a ping szó lenne, mivel benne van az ING, ám kiderül, hogy „a bank neve nem ING, hanem ájendzsi, sőt ienhé, mivel hollandok”. (A szerző kihagyja azt a poént, hogy 10 évvel később a Microsoft keresőmotorját Pingnek hívják.)
[30] Egy jele ennek a Metaxa szövegszerkesztési módja. Ez (fél/egy oldalnyi) bekezdésekre van tagolva, ám a bekezdéseken belül nincsenek mondatok, minden tagmondat vesszővel van elválasztva, kifejezetten megnehezítve a szöveg olvasását, amely egyébként tökéletesen átalakítható (visszaalakítható?) viszonylag hagyományos elbeszéléssé, tipográfiailag is — normál, változatos hosszúságú mondatokkal, párbeszédekkel. E homogenizáló tipográfiai eljárásnak kevés poétikai előnye van, mégis beáldozza érte a könnyű olvashatóságot.
[31] L. Varga Péter írásában (A lemúr ír, a filozófus bólogat, Dunszt.sk, 2018. július 18.; elérhető: https://dunszt.sk/2018/07/18/a-lemur-ir-a-filozofus-bologat/) az összegzés-igényre mint ásatag, idejétmúlt, tankönyv-ízű és szakmaiatlan igényre utal: „Mit ír le a pályaív, hol vannak a csúcsok, mikor és milyen formában összegződik a lét. (Elképzelhető, hogy a középiskolai tankönyvek terminusai, a »létösszegző mű«, a »világdráma« meg »világköltemény« — még Nietzschénél is előkerülő — fogalma, melyet csak érezni lehet, poétikailag tetten érni kevésbé, a felelősek mindezen óhajokért és kérdésekért.)” Értelemszerűen, hiszen a „létösszegző” jelleg alapvetően filozófiai fenomén és nem poétikai. Ettől még alapvető irodalmi és értelmezői jelenség is a „létösszegzés”.
[32] A nők / szerelem / szex hangsúlyosak az elbeszélő motivikájában (például az egyik legmasszívabban visszatérő motívum az aktuális szerelmek rangsora), de a szöveg igen szemérmesen tárgyalja ezeket. — Itt érdemes megemlíteni Nagy Imre meglepő, de kompakt értelmezését, amely a Hasítást elhibázott románcok „hanyatlástörténeteként” olvassa (amit az íróvá válás kvázi-fejlődésregénye ellenpontoz): „De még a valós interjúk idején végzetes hibát követ el. A sors ugyanis tálcán kínálja neki azt a nőt, aki a könyvben felbukkanó, elmosódó arcélű Lizák, Kamillák és Petrák között az egyetlen, aki mellett hősünk felelős felnőtté válhatott volna. Ez a nő Flávia, a negyvenéves fogorvosnő. A főszereplő érzékeli is ezt a nagy lehetőséget, de megijeszti az őket elválasztó húszévnyi korkülönbség, valamint Flávia érett, komoly asszonyisága.” Nagy Imre, I. m. Szabó Gábor szerint pedig a Hasítás a Wünschhöz hasonlóan „veszteségtapasztalatok leltára”.
[33] E mondatok után meséli el a szerző a nagy gólt, majd így konkludál: „Nem örültem a gólnak, nem örülhettem, mert egész életemben a nyakán élősködtem, előre kizsigereltem, kiszipolyoztam. Ha akarsz valamit, ne akard, és megkapod.”
[34] Az utolsó tangó Párizsban című film (1972, r. Bertolucci, sz. Maria Schneider, Marlon Brando) a Hasítás egy fontos motívuma. Például: „Liza nem tudja, hogy ötödször látom a filmet” (47) — mondja az elbeszélő, miközben Lizát figyeli, amint figyeli a filmet a moziban. Az első számú történet, amibe a film kapcsán belefutunk az interneten: egy Bertolucci-interjú, ahol kifejti, hogy a vajas jelenetnél (mi másnál) Maria nem tudott a vajról, ezt a feature-t a jelenet forgatásának napján a reggelinél találták ki Marlon Brandóval, mivel Bertolucci, úgymond, nem egy eljátszott megalázottságot akart filmre venni, hanem egy igazit. Maria a film végső elkészülésében együttműködő volt, de ezt soha nem bocsátotta meg, és megszakított vele minden kapcsolatot. A film után megfogadta, hogy nem vállal több meztelen szerepet. Penelope Spheeris, hollywoodi rendező, Maria egy barátja szerint azért nem futott be nagyobb karriert Hollywoodban, mert nem árusította ki a nőiségét. És hiába csinált akárhány filmet aztán, panaszkodik Maria, a legtöbben leragadtak Az utolsó tangóban játszott szerepénél; ők annál inkább a megalázott Mariára voltak kíváncsiak, minél színesebb, érettebb színész és ember lett. Egyébként nem leszbikus, hanem biszex volt, tehát az elbeszélőnek lett volna elvi esélye.
[35] Mert nemcsak a zsarnokság van ott mindenütt, a legnagyobb és a legapróbb dolgokban is, hanem mindenféle politikai rendszer. A politikai (mint az esztétikai, az etikai, vagy az episzemológiai) univerzálé: nincs olyan dolog az ember számára, aminek ne lenne politikai (esztétikai, etikai, episztemológiai) vonatkozása. Az individualista esztétista is szembesül ezzel, de mivel ez nem témája, csak reagálni képes, és csak áttételesen, e fejleményekre.
[36] A szocializmusra szokták használni ezt a szót, ám a rendszerváltással biztosan nem csökkent a pártok szerepe. Rögtön az elején világossá vált, hogy nincs politikai cselekvés valamely pártoligarchiába való becsatlakozás nélkül. Az államot, a jogot és a közintézményeket is a pártokrata erők és logikák strukturálják át. Másfelől kapitalizmus sem lett Magyarországon, az új rendszer elitje az egyetlen nagytőkés, az állam (/ az ország / a közösség) pénzét és vagyonát osztogatja magának.
[37] Vegyük észre, a „Vízügyi Hivatal” mint példa mennyire jóléti. Ma a példák kicsit komolyabbak. Ki fogja pl. feldolgozni, mit jelent, hogy ma minél magasabb egy fiatal képzettsége és/vagy társadalmi mobilitása (két abszolút érték), annál biztosabb, hogy külföldön van? Minimum félmillió? Mit jelent, amikor egy jobb napokat látott országban a fiatalok számára tényleg No future, még a képzettek és mobilisak számára sincs? Mit jelent, hogy minden egyénnek, közösségnek, intézménynek, térségnek a boldogulása immár kizárólag a Fidesz-közelségen múlik, a Fidesz-közelség pedig egy korlátolt ember korlátlan egyeduralmán? Mi történt azzal az embersokasággal, akik ezt vadul támogatják? Stb. Ki fogja ezeket feldolgozni? Az egyre szűkülő magyar szociológia, filozófia, politológia? A magyar irodalom, színház, film, képzőművészet? – A rendszerváltás utáni kutatói és művészi szabadság a kis történet, kis téma, kis felelősség felé tendál. A tudomány és a művészet viszont akkor releváns, ha releváns témákat tárgyal. – És hova tűnt a 80-as évek ezerszínű rendszerellenessége és gazdag szub/kulturális univerzuma, ma, amikor tényleg időszerű és üdítő lenne? Talán el kéne kezdenem facebookozni?
[38] Ironikus módon a rendszerváltás a kultúrában ezt a fő különbséget jelenti: előtte nem volt mindegy, mit mondasz, gondolsz; utána az lett. Ez értelemszerűen az irodalom esetében ugyanolyan durva pozícióvesztéssel jár, mint a többi kulturális szféra esetében. Ironikus módon amíg az írók-költők az irodalom politikai kontrollja ellen küzdenek, politikailag relevánsak. Amint megszűnik az irodalom politikai kontrollja, politikailag irrelevánsak lesznek. Ennek egyszerű oka, hogy a szocialista doktrína és politika meghatározó jelentőségűnek tartja a kultúrát, a rendszerváltás utáni vadkeleti feudálkapitalizmus pedig nem. (Azaz előtte az irodalomnak van valamelyes kontrollfunkciója a politika felett, utána pedig semmi.)
[39] Amúgy a posztmodern / Lyotard legnagyobb tévedései egyikének tartom, filozófiailag, történelmileg és irodalmilag egyaránt, hogy a „nagy történetekkel / metanarratívákkal szembeni bizalmatlanság / hitetlenség”-ként definiálta magát – mindenesetre a nagy összefüggéseket valóban hanyagolja a filozófia és az irodalom. Hasonlóan nagy tévedés, hogy a konszenzusra törekvés „kizárja a nyelvjátékok heterogeneitását” és „a homológia terrorát” vezeti be – mindenesetre „a paralógia legitimációja” teljes körű lett, csak épp a paralógiák nem kommunikálnak.