Énekel az éjszaka
Énekel az éjszaka,
és a kígyók
zöld könnyekkel sírnak.
A zenétől lázasan
hallgatják az éjszaka
éneklő csendjét.
Sírnak a kígyók
a víz partján.
A könnyű erő,
mely megtámadja őket,
kitör belőlük,
zöld, könnyes sírásban.
Énekel az éjszaka.
És a kígyók villámként úsznak,
őrülten menekülnek
a tó felett
az éneklő éjszakától.
A folyók
Áradó építőművészete
a csöndnek. A szépség kínzó
hidegét ereszti le
lábaidra. A folyó
kettőződése nem lehetséges,
zuhatagzihálásra nem éhes.
Roppant törzsekkel a földet
elhagyja, felemelkedik,
s meghódítja szüzességed
feneketlen mélységeit.
Rózsa
Tiszta lángolás. A tavasz
lírai fővárosa.
Olyan igazi, hogy csak az
eszményihez futhat tova.
Övé. A szélbe belemélyed.
Isten éltető leheletének
testesülése. Centrum. A kegyelem
beléivódik. Mintha tűzvész lenne,
melyet a világegyetem
megrészegít, s ő a lényeget érzi benne.
Régi dolog
Régi dolog látni téged. Mint fahéjillat
szerény kis vitorlás fedélzetén,
ha szél hozta mozdulat révén
emelkedik a kupa, borral belsején,
és mindez tovább tart ivás közben,
látni téged mereven az üveg tükrén,
s mindig újabb mozdulatok révén
látni lehet már öregecskén.
Olyan idősen, hogy inkább itt maradok
a könnyek ablakában. És azt mondom én:
ó, de büdössé tett a fahéj és a borok;
látni téged a vitorlás fedélzetén,
belépsz, de komoly maradsz, s tán boldog:
régi országban kupát megemelő lény.
Ahol fénybe borít
Ahol fénybe borít a mozdulatlan árnyék, lám,
szomorkás hidak mellett lehet látni téged,
amik lassan leereszkednek a retinán,
hogy urald a mélabút, mellyel a rózsát téped.
A gyanták helyéről küldöd nekünk e képet,
a rózsát, onnan, hol régóta nyugszik a lényed,
elfelejted, fénybe borítod, majd felidézed
a feledést, mi a rózsa lesz, amikor téped
le. És leereszkedsz hidegen
más időknek eme határvonalára,
hol szőlőfürtként nő várásod, s mint idegen,
eljössz, amint eljön az óra is nemsokára,
mikor felgyullad sok serleg, öröm, isten,
hogy a történelem négy sarkára tüzet vessen.
Egressy Zoltán fordításai
