Saját árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked kivel-mivel,
ha két test között
milliárd érintés lehetséges
anélkül, hogy találkoznának.
Lehet a test a testnek tükre csak,
— de ennyi karból hogy merülsz fel egyszer? —
maradsz így örökre kőkemény,
szemétdombnál súlyosabb,
és lezárt, akár a kárhozat,
a fésűbe gabalyodó hajcsomó.
Csupaszra vetkőztess!
Semmit ne hagyj rajtam,
csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga öleljen,
és testvértelen szád
meztelen fénnyel
ragyogjon mellemen.
Tenyereden a bőrkeményedés
felhorzsolja ajkamat.
Mikor átölelsz,
bizalmasan belém harapsz,
és a kinyíló számos résen át
belémereszted áramlásodat,
pattanásig töltöd véremet:
belőlem élsz és egyre éhesebb vagy,
vársz, mint a fáradt katonák,
míg félszeg, gyenge testemet
a mészároslegények lemosdatják.
Temess a karjaid közé,
adj párnát a pusztulásnak!
Mezítelen sírkő a hátad.
