Te nem jöttél olyan messziről, hogy
elítélj, hiába hasonlítok arra,
aki elől menekülsz. Konfettiként
ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal
takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket
akkor mondtál, nem szavak voltak,
szájpadlásig felcipelt kacatok,
gondatlanság milligrammról
milligrammra. Ahogyan a poharadat
fogtad, abból jöttem rá, hogy
mindkettőnknek mást jelent eltörni.
Még aznap a tarkódat adtad a
tenyerembe, hinni akartál bennem,
érezni, hogy sebészien vágok.
Túl sok váratlant kívántál tőlem.
Én máshogy néztem a bőrödre,
mintha az enyém lett volna rajtad
akkor, az arcunkon ugyanúgy
vakartuk el a szögeket.
Nem tettem meg. Azt akartam, hogy
számomra mindig ott ülj, hogy úgy
fázz a sálban, mint a bejárat, amin
még záróra előtt kimentem. Hiszen
te csak csalódni jöttél, de nem olyan
messziről, hogy marasztalni tudjalak.
Jó volt már megismerni valakit,
akivel képtelenség beszélgetni.
