Igen, leginkább egyedül szerettem játszani. Apám kétéves koromtól meccsre hordott, a tévében néztük az olimpiát, télen síugrást, sífutást, jégkorongot, műkorcsolyát, tavasztól ősz végéig focit, atlétikát, röplabdát, teniszt. Rádión hallgattuk a körkapcsolást. Minden nap megvettük a Népsportot. Vasárnap már hatkor sorban álltunk a trafik előtt, hogy kapjunk még spotújságot. Mi az, hogy miért? Különben mit csináltunk volna a lassan vánszorgó munkaszüneti napokon? Én például órákig ültem a vécén, az utolsó mondatig elolvastam mindent, a szombati focimeccsektől a lóversenyig vagy ritmikus sportgimnasztika eredményeiig. Életbevágóan fontosnak tűnt, hányas osztályzatot kaptak a focisták, ki vezeti a góllövőlistát, milyen formában vannak az úszóink, és még sorolhatnám. Egy sportlexikon volt az agyam helyén. Nem csoda, hogy egyik születésnapomra olimpiatörténeti adattárat kaptam. Néhány hónap múlva már fejből tudtam minden magyar érmes nevét. Ki, hányszor, hol, milyen idővel, milyen különbséggel. Aztán már a nem magyarokat is. Bírtam az afrikai futókat. Kipchoge Keino és Miruts Yfter voltak a kedvenceim. Read More …