Kategória: Műút-könyvek

A kritikát a legtöbb esetben, miként a tolvajt, alkalom szüli (többnyire egy szerkesztő felkérése). De vajon mi szülhet egy kritikakötetet? Vagy mi volna a kritika alkalmiságának megfelelője egy olyan válogatáskötetben, ebben, amely nem kíván magabiztosan felülemelkedni az egyes darabok megszületésének véletlenszerűségein? Mert például miért ne lehetne a kötetszerkezet elve a véletlenszerűség, vagy legalább annak mímelése? Az anyag ötletszerű(nek tűnő) kiválasztása és elrendezése. Teszem azt három egymásra következő pozitív egész szám egyenesén: 11 – 12 – 13. Read More …

Aki olvasta az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét, az Egy medvekutató feljegyzéseit, nagyjából sejtheti, hogy mit várhat András László második könyvétől: az egyik legjobb magyar kortárs költő verseit. Kicsit bővebben: gyönyörű, hihetetlenül eredeti, szellemes, tűpontos, ugyanakkor a lélekhez szóló, az igazságot kereső, ám ennek hiábavalóságával minden pillanatban számoló, bölcs és katartikus költeményeket. És melléjük bónuszként azt az érzést, hogy „na most értem az életemet!” Ez az érzés persze hamar elmúlik, de megmarad ez a könyv, ami a legtöbbet tudja, amit verseskönyv tudhat: aki kinyitja, hazaérkezik.
Kemény István Read More …

2011-ben ismertem meg Balogh Ádámot. Olyan volt hallgatni őt halk malátaszó mellett, mintha Hrabalt olvastam volna. Akkor még nem sejtettem, hogy fülszöveget fogok írni, azt viszont igen, hogy Ádám legnagyobb küzdelme az lesz az írással, hogy szavai egy könyvből olvasva is úgy szóljanak, mintha személyesen hallgatnánk őt. Nos, ez sikerült.
Balogh Ádám meglett ember — József Attilától tudjuk, ki az. Lefegyverző egyszerűséggel — nyersen? — ír most nekünk a hajdani gyerekről, aki volt, a felnövésről. Read More …

Volt egy gyönyörű szép álmom. Valami csoda-vasút vitt fel egyre magasabbra és magasabbra. Aztán egyszer csak megállt, s alattam a nagy-nagy mélységben áttekinthetően, s mégsem egysíkú térkép formájában terült el a város; egy percig sem volt kétségem afelől, hogy ez a város maga a valóság. Nem szebb, bizonyára nem is emberibb, mint lentről nézve, amikor benne botorkálunk, de sokkal áttekinthetőbb. Onnan fentről most már sok mindent érteni véltem abból, hogy milyen is ez a város, milyen a valóság, melyben élek; úgy vélem, s álmomban is úgy véltem, ennél többet nem is kívánhat az ember. Read More …

Mindig odajut,
milyen a másik, milyen ő,
mi történik közöttük,
vele és a másikkal,
és hogy aztán ezt
csak a vers képes elmondani.
De nem is baj ez.
És az sem, ha futni kezd
bármi elől vagy bármi után,
bizonyos szavak és
bizonyos mondatok
végül mindig utolérik, hogy aztán
egy papírzsebkendőből tekert tüskére,
mint holmi lepkéket,
rátűzze és fölmutassa őket.
Darvasi László Read More …

Életünk nem más, mint kapcsolatok sorozata, az alábbi versek egyszerre nyers és nosztalgikus tónusban, tempós emberi hangon idézik fel egyes szerelmi viszonyok emlékét. Apró részleteket, de a legnagyobb, legemberibb rendezőelvek szerinti mintázatban. Szerencsés a torokszorító témától való elegáns távolságtartás, mely nem öli ki a fájdalmat, sőt még jelentősebbé teszi, elemeli. Read More …

Belső monológok formájában, az emlékezés és a képzelet asszociációit szabadjára engedve szólítja meg olvasóit Somogyi Aranka lírája. Alaphangja a gyónásé és a vallomásé: szerzőjük szokatlanul bátor, már-már kíméletlen őszinteséggel beszél önmagáról a kötet szabadon áradó prózaverseiben. Magasfeszültségű érzelmi töltésük hiteléért a versekben zajló önélveboncolás klinikai pontossága áll jót. S mellbevágóan hiteles bennük az is, ahogyan a költő a testet — a maga testét! — egyszerre tudja, mégpedig rendkívül hatásos módon, egzisztenciális témaként és költői kifejező eszközként kezelni. Testmértan a kötet címe — a benne foglalt verseket a címben rejlő paradoxon feszültsége, testnek és mértannak, a romlandó emberi állagnak és a romolhatatlan formáknak-törvényeknek, a tünékeny élménynek és az élmény maradandó érvényű analízisének egybefonódása, a kettő egyensúlya élteti. Read More …

Nem volna semmi rendkívüli abban, ha a Nihil című Karinthy-vers megjelenését korszakos eseményként jegyeznék fel irodalmi évkönyveink. Ha úgy gondolnánk rá, ahogy mondjuk a Tavaszi áldozat bemutatójára vagy Duchamp első readymade-jeire gondolnak a művészet nagyvilágában. Kiválthatott volna azonnali zajos botrányt, mint Sztravinszkij darabja, de akár később, évtizedek múltán is megnőhetett volna a híre és hatása, tudatosulhatott volna jelentősége, mint Duchamp biciklikerekének és hólapátjának. Read More …

Ha egy könyv úgy kezdődik, hogy „Isten feküdt az üvegablakos koporsóban”, miközben „homlokán feltündökölt a jegy”, mint Kosztolányi versében, akkor már sejthetjük, hogy itt a legsúlyosabb dolgok is mélységes iróniával lesznek megjelenítve. De úgy, hogy aki itt beszél, az irodalmunk és Bibliánk (vagyis a legfontosabb szövegeink) darabjaival is folyamatos párbeszédben áll. Read More …

Béki István ember, költő, performer, magatartásművész, nem mellébeszélő beszélő, akinek versei olvasása után a hallgatás lenne a legméltóbb gesztus, a szigorúan befelé figyelő hallgatás, hogy ebbe a csöndbe visszaszűrődjenek a költő erőteljes, mindennapi kiáltványként érzékelhető, megrendítő és magas érzékenységű, tiszta sorai: Read More …