Nemrég egy FB-posztom így nézett ki: mi lett volna, ha Ludwig karja vész oda a galíciai fronton, s nem a zongoraművész Paulé? És eszembe jutott, hogy TD mennyire félt az Arm and a leg nevű ló által megjósolt csonkolástól, amikor a karja 2006-ban „összezúzódott, végig befeketült”. Egy íróé.
Azóta Virginia Woolf miatt még két Tandori-könyvet néztem meg: néztem meg, írom, mert ezeket nehéz olvasni, vagyis olvasni lehet, de folyamatosan olvasni egyenesen lehetetlen (tilos). Nem próza egyik sem, pedig prózának vannak szánva. Leginkább nézegetni lehet a betűket, és amivé összeálltak, no meg a képeket/rajzokat, vagy ami a kettő határán van: a kézírásos szövegeket. Voltak: A tizedik név: Walton Street c. „kisregény” és a Kilobbant sejtcsomók.
Aktuálisan nem a fordítás minősége érdekelt, ezt hivatottabbak megítélték már (elismerőleg pl. Bányai János, a gondokat sorolva pl. Séllei Nóra). S nem is az, amit Selyem Zsuzsa érzékenyen már összefoglalt[1], hogy TD abúzus-központú, az írónő betegségére alapozó VW-képe mennyire nem jól eltalált.
Akárhogy figyeltem, szerintem egy másik kivetített tulajdonság van itt a középpontban, TD tömegellenessége, brancsellenessége stb., s mivel VW mindenestől kapcsolat-életet élt, Clarissa emberkapcsolatai is mások voltak, mint az övéi (TD-é): azt írja, még csak annyira sem pozitivista, hogy tudni akarja, milyen volt VW. TD-nek elég róla ennyit tudni, hogy brancsban élt (ő meg: „hogyan jönnék össze másokkal, ha magam sem jövök össze?”). Nem voltak stiláris küzdelmei sem, a szakismeretek is hiányoztak az első öt regény átültetésekor, neki a fordításhoz csak Anglia személyes élménye kellett. Ráadásul nem tartja magát elitistának, mert valóban nem az. És akkor elgondolkodtam, mennyire nincs ez jól. Hiszen én irigylem.
