Hetekig nem vettem észre semmi változást, mígnem egy napon arra lettem figyelmes, hogy a bozót mintha ritkásabb lenne, mint korábban. Egy ideig nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Lényegtelennek tűnt, ahogy egy idő után maga az álom is: megszoktam, hogy ezt álmodom, és már nem is fárasztott ki annyira, mint az első hetekben. Főleg, úgy vélem, azért, mert alábbhagyott a rettegésem. Nem volt tétje a dolognak, hiszen az ajtót egyik alkalommal sem találtam meg. Így először elfásultam, később viszont már vártam is az álmot, mint kisgyerekek az esti mesét. Elhelyezkedtem az ágyamban, és tudtam, megint kikerülök a kerítésen túlra, újra átélhetem a szabadság semmihez sem hasonlítható érzését, amelyről korábban sejtelmem sem volt — és amelyhez képest a bozótharcos rész kismiska volt, megérte. Kissé el is magányosodtam, vacsora után nem maradtam ott a kantinban egy kis beszélgetésre, sakkpartira a bajtársaimmal. Siettem haza, álmodni.
Read More …